Depresszió. Kiútkeresés egyedül.

Sziasztok!
Kata vagyok, 16 éves lány, úgy egy éve sajnos depressziós vagyok, így hát vannak jobb napok, és rosszabbak is. Erről fogok itt írni. :)

Katniss 2015.06.12. - 17:56 6769 látogatás 7 bejegyzés

Fáradság

2015-08-10 11:56:57

 Nem tudom mi van velem. Nem mintha eddig nagyon így lett volna.  Általában 1-1,5 órát forgolódok az ágyban, és rengetegszer felébredek az éjszaka során. Így minidig olyan hajnali 2 körül alszom el, de már sírni tudnék a fáradságtól. Azután felébredek, és megint kezdődik előröl. Ezután újra elalszok, és kb 8-kor ébredek, ekkor már nem alszok vissza. Nem alszok valami sokat, de ez napközben nem is hiányzik, mert napi 3-4 kávé a minimum, így meg sem érzem. A másik, hogyha nagyon kiütöm magam, akkor 11-12 órát alszok egyhuzamban, mondjuk ez ritka. Ezután még nyúzottabbnak érzem magam mint amúgy.  Sokat vagyok fáradt, és nem tudok mit kezdeni vele. Újabban amikor felkelek hajnali 4 körül, és nem alszok vissza, akkor elmegyek futni. Ez legalább lenyugtat, igaz még általában a nap sem jön fel ilyenkor. De olyan jó érzés, hogy csönd van, sehol senki, és csak magamra figyelek.  Jó ez a hajnali séta, vagy futás, legalább a Nap felkeltét megnézem. 

Amúgy talán javult a helyzetem egy kicsit. Elalvás előtt kevésbé törnek rám szuicid gondolatok, általában inkább a nap eseményeit pörgetem újra magamban, és nagyon ritka, hogy ilyen dolgokra gondolok. Ennek örülök, nem tudom mikor lett vége, még ha néha még most is előjön, bár inkább ébredés után. De olyankor úgy is elmegyek valamerre, szóval elfelejtem. A tömeget viszont rosszabbul bírom, egyszerűen gyűlölöm. Még egy ember mellett sem tudok úgy elmenni, hogy ne kezdjen el verni a szívem mint a gép, és ne szédüljek. Utálom ezt. Az egészet. Félek az utcára menni, mert egyszerűen rettegek attól, hogy mi lesz, kivel találkozok. Régi osztálytársakkal? Talán megint elejtenek egy-egy undorító beszólást, ami a padlóra küld. Talán megint beszólnak, megnéznek, kinevetnek. Nem akarom. Egyszerűen félek. Mindenkiben ellenséget látok akit nem ismerek, és azt, hogy lenéz, sajnál, és csak szánalomból van velem, nem mint igazi barát.

 


Hozzászólások száma: (0)

Irigység

2015-07-26 23:53:58

 Elegem van. Kezd az agyamra menni, hogy lépten-nyomon arra bukkatok, hogy 12-13 éves gyerekek, full gazdag szülőkkel tökéletes családi háttérrel írják a világfájdalmas hülyeségeiket. Anyu/apu simán megengedi egyetlen szemefényének a pszichológust, mert a szegény gyermek izgul a dolgozatírás előtt. Most komolyan itt tartunk? Ilyen nagy és életbevágó problémákkal megy orvoshoz egy gyerek? Ezért fizet egy szülő? Ismerek olyan gyereket aki tizenévesen nagyon rosszul lett, és okkal járt pszichológushoz, így nem a korra gondolok ezalatt. Csaupán az okra, hogy komolyan valaki ilyet megenged magának, és a gyerekének. És az aki (én és még sokan) tényleg valami problémával küzd, amit nem tud megoldani, sehonnan nem kap támogatást.. Hiszen én sem fordulhatok ezzel a szüleimhz, mert egyszerűen nem olyan a kapcsolatom velük. Ezért kell ezt egyedülk átvészelnem, még ha beledöglök is. És más ilyen lagymatag semmivel megy orvoshoz? Csak mert anya-apa rohadt gazdag, és megteheti, hogy  valaki másra hárítja azt, hogy beszélgessen a gyerekével a semmiről. Ez amúgy saját tapasztalat, olvastam is már nem egy ilyen blogot, illetve nemrég én is találkoztam egy ilyen lánnyal aki most 13 éves, és ő most jár dokihoz, mert a gimnáziumi felvételi miatt nagyon stresszel. Ja, bocs. Oké van olyan aki tényleg stresszel az ilyen dolgoktól, de ezen a lányon minden látszott, csak az nem, hogy ost hú de nagyon a felvételi miatt idegeskedne. Nem értem az ilyen szülőket. Tudom, ez egy hülye eszmefuttatás, mindenkinek szíve joga, hogy hova meg minek adja a pénzét, és mit kezd a gyerekével. Csak ilyenkor itt vagyok én, a kontra, aki egész egyszerűen nem teheti meg, hogy elmegy orvoshoz, ezért egyedül kínlódok minden problémával, és még így is mindenkitől azt kapom, hogy menjek el mert az segítene. Nem mondod? Csak hogy? Hogy, mikor anyámmal erről lehetetlen beszélni, apám szerint nincsenek mentális betegségek, a testvéreimet pedig alig látom, illetve elkap  remegés ha nagy ritkán beszélni akarok velük? De valószínűleg a pszichológussal sem tudnék szót érteni, mert egyszerűen félek kibontakozni, és kiönteni a szívem egy vadidegen embernek. Nem tudom mit kezdenék, ha egyszer el is érem, hogy odajutok. Semmit nem tudnék mondani, mert félek. Félek attól., hogy mi lesz, ha elmondom amit érzek.


Hozzászólások száma: (0)

Kis javulás

2015-07-10 12:50:50

 -Na nem adom ám fel, itt vagyok egyelőre. :D Mostanában egész jól alakul néhány dolog. Igaz, diákmunkát még mindig nem találtam ami elég szívás, de ideiglenesen megoldódott a pénzkeresési lehetőségem. :)  Mostanában nem vagyok annyira magam alatt szerencsére. Elég sokat vagyok barátnőimmel, vagy elmegyünk sétálni, kávézni. Legalább addig sem unatkozok, és nem fordulok úgy magamba. Mondjuk emberek közé továbbra sem szeretek menni egyedül, ez azt hiszem rosszabbodott is. Eddig ha zenét hallgattam akkor nem volt problémám az ilyen helyzetekkel, de mostmár zenehallgatással is úgy megyek végig az utcán, hogy ökölbe van a kezem néha. Ha társaságban vagyok akkor nem, de egyedül nagyon félek. Na mindegy nincs mit tenni, majd lesz jobb is remélem. Próbálok egy kicsit pozitívabban állni ehhez az egészhez. Pedig általában nem vagyok pozitív. :"D Nem akarok ilyen lenni. Sokat gondolok rá, milyen lehet "normálisnak" lenni. Gondtalannak. Olyannak, aki végig megy az utcán a fülébe üvöltő zene nélkül, lesütött szemek nélkül. Olyannak, aki nem fél ha körülveszi néhány ember, nem érzi úgy, hogy mindenki őt nézi, és ismeri. Olyannak aki nem esik padlóra egyik percről a másikra, és mire feltápászkodik megint elesik. Aki nem szomorú, nincsenek öngyilkos gondolatai minden nap, és tud anélkül nevetni, hogy az tettetés lenne. Na jó nevetni én is tudok nagyon jókat néha, de általában ezek a felhőtlen pillanatok nem tartanak sokáig, ezt már kitapasztaltam, így nem is élem bele magam, hogy épp így maradnak a dolgok. És bár most is jól vagyok, elmegyek futni, fényképezni, vannak programjaim, tudom, hogyha vége lesz akkor megint egész nap az ágyban fogok feküdni, nulla erővel, szomorúan. Mindig ez van. Pedig nem akarom. Azt akarom, hogy ez a pillanatnyi jóérzés megmaradjon, és utána valahogy összeszedjem magam, és jobban legyek. Sokszor küzdök a szomorúság ellen, de mindig győz, és olyankor napok is kiesnek mert szinte alig élek olyankor.  De kitartás, és ezt üzenem mindenkinek aki hasonló helyzetben van! :) 


Hozzászólások száma: (0)

Szétesek

2015-06-24 22:54:52

 Avagy hab a tortán. Újabb vágások. Eddig is éreztem, hogy szarul vagyok, de mostmár azt hiszem ez amolyan utolsó csepp volt a pohárban. Hogy kezdjem? Nincs is eleje, ez az egész egy nagy dominóvár. Egyik legjobb haverom, egyetlen fiú barátom elköltözik. Angliába. Ezt tegnap tudtam meg, ma már ment is. Igazából ő 0-os volt, aztán 9-ben betegség miatt kihagyta az egész évet, és így megbukott, így került a mi osztályunkba.  Csak mellettem volt már hely, így oda ült. Eleinte nem is voltunk jóban, de aztán lassacskán egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és nagyon jó barátok lettünk. Sokat beszéltünk, még néha lelkiztünk is kicsit egymás hülyeségein. :) Neki lett egy barátnője február körül. Nekem ugye meg még nem volt barátom, de ez nem is lényeg, és tök mellékes is. Ezzel a lánnyal a napokban szakított és nagyon szomorú volt, sokat beszéltünk, ekkor mondta, hogy amúgy is már volt róla szó de mostmár biztosan kimegy nyáron Angliába.  Hát, villámcsapásként ért a dolog.  A lány miatt is egyrészt, másrészt meg mert ott jobba suli is meg a munkalehetőség neki meg nyelvvizsgája is van. Nem tudom mit csináljak.  Olyan sok közös emlékünk van.  És annyit segített dogáknál is. Emlékszem volt olyan tanár aki már külön ültetett minket, mert annyit beszéltünk, de visszakönyörögtük. a régi ülésrendet.  Sokszor órán is csak azért tudtam maradni mert ott volt.  Nem tudta, hogy beteg vagyok.  De mindig megnyugtató volt a jelenléte. Sokszor csak én pofáztam neki, azért, hogy ne halljam az agyam sötét gondolatait, így valamikor a legnagyobb baromságokról beszéltem neki. Nem is figyelt, de legalább én sem hallotam a gondolataimat amik ki akarnak csinálni gyakorta. És jó társaság volt. sokszor rohadt egyedül voltam, ő szünetekben a barátnőjével volt.  Én pedig a barátnőimmel általában, de mikor ők betegek voltak akkor maradt a sötét egyedüllét és a sötét gondolatok. Nem tudom, hogy fogom kibírni a következő évet.  Mindig meg tudott nevettetni. Azt hiszem már több volt mint barátság, de erre csak most jöttem rá, hogy nem látom többet.  Félek. Egyedül maradok, mert mindenki eltűnik.


 



Hozzászólások száma: (0)

Ez meg az

2015-06-22 23:58:38

 Írni kéne. Kéne, csak nem tudok. Nem is azért, mert nincs miről, szimplán lusta vagyok, és fáradt. Nade kezdem az elején. Régóta küzdök azzal a gondolattal, hogy nem jó az alakom. Igazából kereken 50 kg vagyok.  Hétfőn eleve nagyon szar napom volt. Semmihez nem volt kedvem, éreztem, hogy csak aludni akarok, vagy zenéthallgatni. Így már reggel fel sem keltem, csak forgolódtam, és a gondolataimba merültem. Aztán pár óra múlva összeszedtem magam, felkeltem, és kimentem, de nem voltam éhes. Ittam egy kávét, mert imádom a kávét, elég sokat iszok. Ezután leültem gépezni, de igazából semmit nem csináltam. Nem voltam éhes egész nap, egyszerűen csak szarul éreztem magam ahhoz is, hogy egyek. Nagyjából szerdáig ez ment, közben mentem futni is, a biztosabb kalóriaégetés miatt. Így vagyok most 49,4 kg. Csütörtökön és pénteken egy barátnőmmel találkoztam akiről már korábban is írtam. Jól éreztem magam vele, sokat nevettünk, ilyenkor szinte teljesen elfelejtem, hogy mi bajom, kivéve amikor még ehhez sincs erőm, és igazából csak kisírom magam a vállán. Szombaton nem tudom mi csináltam igazából kiesnek a napok. Vasárnap családi kirándulás volt. Egy élmény volt... A veresegyházi medveotthonba mentünk. De  már reggel úgy összevesztem anyámmal, hogy egész úton csak azon gondolkoztam miért ilyen?! Ezt most nem fejtem ki, mert igazából ez már csak a hab a tortán, és már nem is érdekel igazán, csak akkor ez úgy sok volt. Úgyis lesz még ennél "jobb" is. ;) A medvék amúgy aranyosak voltak, meg jó is lett volna, ha nem egész végig azon filóztam volna, hogy hol találok egy üvegdarabot vagy akármit amivel végre vághatom a kezem, hogy megnyugodjak. Nem tudok megnyugodni máshogy. Nyugtató azóta nem sikerült vennem, és egyszerűen mikor felidegesítem magam valamin nagyon, akkor nem megy. Nem tudok egyszerűen lenyugodni. Illetve elég sokan is voltak, ezt már mikor odaértünk észrevettem, szóval az s betett, hogy ugye anyám szerint semmi bajom, én meg azt sem tudtam mit kezdjek magammal. Hova menjek? Merre  nézzek? Mindenhol ott voltak az emberek nem is kevesen, hanem oszlopos tömegekben keringőzött a sor végig. Nem mertem odanézni. Félek ránézni az emberekre, én sem tudom, hogy miért. Így néztem a cipőm orrát meg a medvéket, hogy valamit nézzek,  de a szívem majd kiugrott a helyéről és remegett a kezem is. Ezzel telt a délelőtt, és a délután nagy része aztán végre jöttünk haza. 

Ma reggel korán keltem, mert iskolai évzárónk volt. Nem sok kedvem volt menni. De nem baj az, összeszedtem magam, legalább találkozok barátnőimmel. Oda is értem kicsit késve. Az évzáró jó unalmas volt, mi pedig a tűző napon álltunk. Nem volt egy jó érzés, mert melegem is lett, és sokan is álltak körülöttem, mondjuk itt mindenkit ismertem, így nem volt gond vele. Aztán go haza. Ma amúgy egész jól voltam, nem volt olyan rossz a hangulatom mint úgy általában. :) Délután elrántgattam nővéremet boltba, mert venni akartam hajfestéket, de sajnos nem kaptam olyat amilyet szerettem volna. Ezért mondta tesóm, hogy kérdezzem meg az eladót, hogy ebből a márkából van-e az a szín amit kerestem. Nem tudtam. Annyira leblokkoltam, hogy kész. Ez még nekem is új, azért ennyire nem voltam szarul, meg alapjáraton megkérdezem simán az ilyen szituban az eladót, hogy mi az ábra. De nem tudtam. Néztem a festékre aztán az eladóra aki amúgy tök szimpatikus volt. Nem ez nem is fontos, hagyjuk az egészet, csak menjünk innen gondoltam. Nem tudom én sem mi bajom volt. Végül tesóm megkérdezte, de nem volt az a szín. :( Utána még vagy két óráig ezen kattogtam, hogy ez mi volt? Nem tudom. De nem akarok ennyire szerencsétlen lenni, nem hagyhatom, hogy ennyire kicsússzanak a dolgok a kezem közül. Megszoktam már, hogy nagyobb tömegben rosszul leszek. Azt is, hogy sokszor szar a kedvem, és azt, hogy könnyen felidegesítenek. Igaz az idegességet sosem mutatom meg, profi módon képes vagyok megőrizni a hidegvérem, és csak mikor nem látják akkor adom ki. Vannak ilyen velejárói ennek a betegségnek amiket már-már természetesnek veszek. De ha ez így megy, akkor fokozatosan leépülök, és leromlik ez az egész, akkor nem tudom mit csinálok. Mert az eddigi helyzetből még mindig sikerült összeszednem magam. De lehet egyszer lekerülök egy olyan mélypontra, ahonnan nem tudok felkelni többé, és ettől nagyon félek. Mert egyedül nem tudom mit kezdjek ezzel. 


 


                                    


Hozzászólások száma: (0)

Indokolatlan jókedv. Vagy mégsem?

2015-06-14 22:52:32
Sziaszok!

Na ennek a bejegyzésnek ma már harmadszor kezdek neki. :O 

Tegnap egy barátnőm ballagására mentem. Elég korán keltem, mert reggel 7-kor volt egy műtermi fotózás, még a ballagás előtt.  Oda is értem időben, nem volt sok mindenki ott, csak én, barátnőm szülei, nagyszülei, és még néhány rokon. A műterem elég kicsi volt, és olyan 10 ember lehetett ott. Elég gyorsan rájöttem, hogy ez nem nekem való, de szerencsére le tudtam ülni, és próbáltam megnyugodni, hiszen semmi komolyról nincs szó, csak egy fotózás.. A pulzusom az egekbe szökött szerintem, de végül is kibírtam, ennek örülök nagyon.

Ezután elmentünk a ballagásra, ahová elég korán odaértünk, így még volt helyünk a második sorban. A korai érkezés miatt még elég sokáig ott ültünk. Illetve a többiek. Én eleinte beszéltem egy rokonával barátnőmnek, kb velem egyidős volt, de aztán ahogy nem beszéltünk éreztem, hogy kezd felmenni az idegesség, és a félelem. Így elmentem távol a tömegtől, és vettem egy palack hideg vizet, hogy lehűtsem magam, és kicsit jobban legyek. Még a gondolatától is rosszul lettem, hogy visszamenjek abba a tömegbe, de sikerült, és azután már a ballagásra figyeltem, minden elhangzott szót gondosan elemeztem, csak hogy eltereljem a gondolataimat. Azután vége lett a ballagásnak és elmentünk barátnőmékhez ebédre.

Kicsi konyha, kicsi asztal, sok ember. Remegett a kezemben a kés és a villa. Szinte éreztem, hogy mindenki engem néz, mintha tudnák, hogy mi bajom van. De aztán az ebéd után még elmentünk sétálni, és teljesen jól lettem. Ezután elköszöntem, és mentem haza, mert délutánra egy bográcsozásra voltam meghívva egy ismerősömhöz.

Áááh semmi kedvem nem volt elmenni. A hátam közepére sem kívántam ezt az egészet. De már megígértem, nincs mit tenni. De szívesebben maradtam volna itthon, és hallgattam volna zenét a nap hátralevő részében, hogy aztán ha összekaparom magam este elmenjek futni. Mert nagyon szeretek futni, így kétnaponta megyek is, nagyjából 2 km-t. De mivel már volt programom, ezért elmentem. Voltak ott már néhányan. Megkínáltak először sangriával. Először azt hittem az valami süti. :D De mint kiderült inkább egy borfajta. :p Ittam belőle először egy pohárral, aztán töltöttem még. Még. Még. 4 pohárral ittam de aztán elfogyott. Ezután ettünk, közben jó volt a hangulat, mondjuk nem az enyém, de a többieké biztosan. Feszélyezve éreztem magam ott, nem sok mindenkit ismertem. Ezután ittam még két doboz sört, Itt kezdtem el érezni, hogy kicsit lassabban gondolkozok. De amúgy bírom az ilyeneket, így teljesen összefüggően gondolkozok, és meg sem mondanák, hogy ittam. Ezután ittam még 2 pohár bort, de az valami borzasztó volt, szerintem nem volt már teljesen jó. Ezért kevertem kólával, és még úgy 4-5 pohár boroskóla is lement. Szinte éreztem, hogy be akarok rúgni. Felejteni. Sosem voltam még részeg, és ezt sem nevezném annak. Olyan jó volt. Rég nevettem ennyit. Mondjuk azt már nem tudom, hogy min nevettem. De azt igen, hogy tudtam teljesen összefüggően beszélni még, mármint tudtam, hogy mi a téma, és tudtam is hozzáfűzni, remélhetőleg nem hülyeséget, de majd erről még megkérdezek valakit. Jól voltam. El is felejtettem az olyan dolgokat amire egyébként ilyenkor gondolni szoktam. Nem voltam rosszul amiatt, hogy alig ismertem valakit, vagy amiatt, hogy már késő van, vagy bármi más, miatt, amin normál esetben már rég bepánikoltam volna. Olyan jó volt. Elfelejtettem azt a hétköznapi "én"-t aki vagyok, és csak a pillanatnak éltem, és annak, hogy jól érezzem magam. Éjfél körül indultam haza. Hát az is szép menet volt, mert nem volt egyszerű egyenesen menni. Kicsit szédültem, pont annyira, hogy minden megdőlt egy kicsit, és így nehéz volt figyelnem arra, hogy hova lépek. Hazaértem, fürödtem, aztán mentem aludni. Nagyon furcsa volt, mert amint a párnára tettem a fejem már éreztem, hogy húz le az álmosság, és alszom is. Máskor általában háromnegyed órát is elforgolódok mire sikerül elaludnom, és nem is alszok túl sokat, hajnalban már kelek. De most nagyon kipihenten ébredtem. Vasárnap lévén, ilyenkor családi ebéd van, én pedig ilyenkor nem megyek ki a szobámból, mert abból csak a veszekedés lenne, hogy "nem segítek semmit". Reggel is vidám voltam, tök jó kedvem volt, nagyon rég ébredtem így. Normálisnak éreztem magam. Ezután zenét hallgattam, mondjuk az elrontotta a kedvem, és éreztem, hogy újra a depresszió mély bugyraiba süllyedek. Féltem. Egyre gyorsabban vert a szívem is. Sírni akartam, de a szobámból kihallatszik a nappaliba. Sírtam is, legszívesebben zokogtam volna, de nem tehetem mert akkor mindenki bejön, hogy mi bajom. Tehát nem sírhattam. Lassan megnyugodtam, és üres tekintettel bámultam a plafont, nulla érzelemmel. Nem volt bennem se düh, se szomorúság se vidámság. Csak egy üres érzés. 1-2 óra is eltelt az ébredésem óta mikor rávettem magam arra, hogy felkeljek és kimenjek. Itt már jobban voltam, mondjuk a kedvem még mindig a mínuszokban volt. Ezután nem sokminden történt, csak mászkáltam a lakásban, próbáltam elfoglalni magam. Délután az egyik legjobb barátnőmmel találkoztam, elmentünk kávézni, azután sétáltunk nagyon sokat. Rengeteget javított a hangulatomon az, hogy itt volt velem, és nagyon jól éreztem magam vele, mert neki bármiről lehet mesélni, tud segíteni, vagy hasznos tanáccsal ellátni. :) <3 Nagyon jó délután volt, az utolsó busszal ment haza. Nekem nem sok kedvem volt hazajönni, de egyedül nem sokra megyek, szóval hazajöttem. Futni már nem volt kedvem elmenni, így néztem egy filmet, a címe "Suicide Room" azaz "Öngyilkosok szobája". Nagyon tetszett, mondjuk eléggé elvont film volt, de nagyon jól visszaadta ezt az egészet amit én is érzek, igaz jóval súlyosabb verzióban azt hiszem.  Holnap veszek magamnak valami nyugtatót, hogy tudjak aludni, és el tudjak menni olyan helyre ahol kettőnél több ember van. Nagyon jól telt ez a hétvége, mondjuk itt van előttem az egész nyár. Kellene egy diákmunka is, de nemis találok jót, illetve nem is tudok így dolgozni, mivel nyilván sok emberrel kellene találkoznom, az pedig nem hinném, hogy nekem való...  Lényegében azért írtam most, mert szerintem van összefüggés aközött, hogy tegnap ittam valamennyit, és aközött, hogy most viszonylag jól vagyok. Ki tudtam adni a szomorúságom, és most sokkal jobban érzem magam.







 

Hozzászólások száma: (0)

Nyári szünet ON

2015-06-12 18:54:33
Sziasztok!

 -Röviden rólam: 16  éves vagyok, az eredeti nevem pedig nem Kata, de mindenhol ezt használom ahol nem szeretném a saját nevem megadni. Tavaly egy közeli barátom halála után hónapokig nyugtatót szedtem, aztán már beletörődtem, és jobban lettem. Mondjuk a kedvem még nagyon sokáig szörnyű volt, de a barátaimnak köszönhetően ez is elmúlt idővel. Mindig éreztem valami kis szomorúságot magamban ezután. Mintha lenne egy "fekete lyuk" ami néha teljesen beszippant, és olyankor nem tudok szabadulni a rossz (leginkább szuicid) gondolatoktól.  De összességében egy vidám lány vagyok, sokat nevetek, vannak barátaim, és két testvérem akiket nagyon szeretek, illetve a szüleim akiket kevésbé. Néha jön egy hullámvölgy amikor teljesen magam alatt vagyok napokig, aztán mintha mi sem történt volna. Ez is ilyen most. 

 

2015.06.12. Péntek

 -Hát a mai napom "csodás" volt. Igazából az egész hetem katasztrofális volt. Ugye utolsó hét, a tanárok fáradtak, a diákok fáradtak, én is az vagyok. Még is egész héten benn ültünk napi 7-8 órát. Meleg volt, és egyik órának sem volt értelme. Lassan vánszorgott az idő, és a legtöbb órán csak ültem és bámultam, vagy ha lehetett zenét hallgattam. Néha barátnőimmel beszélgettem, kimentem az udvarra, társasoztunk is néhány órán. Erről szólt ez a hét. Mivel bejött a mindennapos testnevelés így ugye az is van. A héten már senki nem öltözött át, hiszen ilyen melegben csak aszalódtunk így is egész nap. Legtöbb órán tollasoztunk vagy bennmaradtunk néhányan az öltözőben, és beszélgettünk. Néha tök jól elvoltunk. De úgy keddtől megint bejött egy mélypont, azóta nem tudok mit kezdeni magammal. Szomorú vagyok, és fáradt. Sokszor 1-2 órát töltök azzal, hogy ülök, zenéthallgatok, és közben gondolkozok, nem épp vidám dolgokról. Na de ma azt hiszem ez tette a pontot a i-re. Az egyik tesi öltöző az iskola alatt van, mert régebben az épület óvóhely volt, ezt alakították át később iskolává, a lenti részt pedig tesiöltözővé, és van lent két  kicsi konditerem is. Lentmaradtunk az öltözőben. Nem voltam jól, így én a folyosóra mentem ott nem volt senki. Kicsöngettek óráról, és találkoztam egyik barátnőmmel aki az évfolyamtársam. Mesélni akartam neki arról, hogy mennyire rosszul vagyok mostanában. Napok óta beszélni akarok vele erről, de mindig "siet", vagy "nincs ideje". (ő is depressziós, bár ő rosszabbul van mint én, viszont jár orvoshoz is)  Mondjuk még el sem mondtam neki miről akarok beszélni vele, megölelt, és elment, mert sietett. Itt eltörtem. Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem, és könnybe lábad a szemem. Túl sok volt az ember, és ez az egész. Így visszamentem az öltözőkhöz. Épp mentem az öltöző felé, egyre gyosabban mikor megláttam egy másik nagyon jó barátnőmet szembe jönni velem, általában mindig utolsóként lesz kész.  Én a nyakába vetettem magam. Tudtam, hogy ezt ki kell sírnom egy kicsit. De csak rosszabb lett. Szegény kérdezte, hogy mi bajom, nem tudtam válaszolni, csak mégjobban sírtam. Ekkor jött másik osztálytársam akivel szintén nagyon jóban vagyok, Mind ketten kérdezték mi bajom. El akartam mondani. De közülük csak az egyikük tud arról, hogy depressziós vagyok, így nem akartam mégsem nekikezdeni. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, Levegőt? Igazából NEM  kaptam levegőt. Ziháltam, remegtem, és nem kaptam levegőt. Szédülni kezdtem, azt hittem megfulladok. Nem tudom nem tartott tovább 15-20 mp-nél, de egy örökkévalóságnak tűnt. Ekkor hallottam meg barátnőmtől azt a már-már parancsot, hogy: "Lélegezz". Ez hozott áttörést, egyszerre vettem egy hatalmas levegőt, és utána már jobb volt. Sírtam még egy kicsit de hamar rendbe jöttem, mondjuk ők nagyon aggódtak miattam. Nem tudom biztosan, pánikroham volt-e, de nem volt kellemes. Rendbeszedtem magam, és mentünk órára. Ezután egész nap nagyon sokkos voltam, még most is. Remélem holnapra kialszom, és jobb lesz...

Hozzászólások száma: (0)