Visszanézve

Szemezgetés kamasz koromból. Hibák, vagy éppen helyes döntések, és ahogyan ma látom. Hátha valakinek segít, hogy hogyan látja kamasz önmagát egy kamaszkorból éppen kilépő (vagy már rég kilépett) lány.

Angyalmaca89 2013.10.18. - 13:06 2916 látogatás 3 bejegyzés

8. avagy a plátói szerelem éve

2013-10-25 13:20:32

 


 Elkezdődött a tavaszi félév is hetedikben, és el is múlt, teljesen eseménytelenül. Tanultam, Star treket néztem, elkezdtem fotózni egy szakkör keretében, és belevetettem magam a biológiába.  Ha már úgyis meg voltam áldva a természet szeretetével, miért ne emeljem magasabb szintekre? Megcéloztam a biológus pályát, komolyan vettem, tanultam. Inspirációm is volt, egyik végzős lány személyében, akinek a munkássága és lelkesedése nagy lendületet adott. 


A nyaram is eseménytelenül telt: egy részét nagyszüleimnél töltöttem, másikat pedig otthon. Abban a részben, amíg otthon voltam, felfedeztük a környék szép helyeit. A közeli bányatavat, a távolabbi bányatavat :D A határon laktunk, így külföldre is könnyű szerrel, szó szerint csak átbicikliztünk, aztán haza. El is repült a nyár, szinte észrevétlenül. Science-fiction (főleg azon része, amelyik a földönkívüliekkel, csillagközi utazással, világűrrel foglalkozik) iránti szenvedélyem is ekkortájt hágott tetőfokára (ha szabad élnem ezzel a borzalmas szófordulattal). Azon kívül, hogy néztem a Star treket, sokat olvastam a földönkívüli élet lehetőségéről. Egyszerűen érdekelt a téma, rengeteg magazint és könyvet halmoztam fel. Persze a csillagok és a világűr szeretete már igen kicsi koromban meg volt. Nagyszüleimnél rengeteget néztem a csillagokat, és egyszerűen nem volt bennem kérdés, hogy van olyan pislákoló pont, ahonnan valaki ne nézné ugyan úgy a mi Napunkat, és lennének hasonló gondolatai. 


Egy szó, mint száz, magammal foglalkoztam, és állíthatom, legkellemesebb időszaka volt ez az életemnek. Végül újra iskola, 8-os lettem. Mint minden rendes diák, én is elhatároztam, hogy most kitűnő leszek, sokkal keményebben fogok tanulni, stb... Többé kevésbé sikerült is. Aztán a gimi kezdő osztályainak gólyabáljára engem is meghívtak, hiszen unokatesóm akkor kezdte itt a sulit. Én meg mentem, naná, hát körbe kellett vezetni az „újoncot”. Októberben volt talán, és akkor táncoltam először úgy fiúval, hogy ő választott engem. Olvadoztam, de semmi messzebbmenő következtetést, vagy reménykedést nem kötöttem a dologhoz. Vége volt a gólyabálnak, én meg hazamentem. Később, pár hét múlva ez a srác ült le mellém a buszon, amivel befelé tartottam a suliba reggel. Zavarban voltam, inkább csak bámultam ki az ablakon. DE, még akkor sem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Csakhogy bent órák között is egymásba botlottunk.


Biztos ti is ismeritek azt az érzést, amikor megdobban a szívetek, amikor megláttok valakit, aki tetszik, és azon kapjátok magatokat, hogy alig várjátok, hogy találkozzatok vele, csak egy pillanatra. Én is így éreztem... Az óráink nem mindig ugyan abba a teremben voltak, és volt olyan nap, amikor az Ő osztályukkal cseréltünk termet. Mindig siettem, hogy még mielőtt kijönnek, ott legyek, hogy egy pillanatra lássam, és rámosolyogjak, ő meg vissza rám. De ennyi volt csupán az interakciónk. A nevét sem tudtam, csak a teremrend miatt azt, hogy melyik osztályba jár. 


Szerintem nem lövöm le azzal a poént, ha most elmondom, hogy nem, soha nem jöttünk össze. De jól elment az év, alig vártam, hogy lássam, láttam, boldog voltam. Különféle fantáziákat szőttem köré, hogy ilyen lovagias lehet, olyan udvarias, milyen szép a mosolya, biztos nagyon intelligens, tájékozott, ráadásul végzős volt (akkori 14 éves magamnak egy 18 éves fiú igazi férfinak számított :D). Egyszóval, ahhoz, amit tudtam róla, hozzászőttem minden szépet és jót. Egész évben epekedtem érte. Később megtudtam a nevét, és azt is, hogy randizgat egy lánnyal. Fura mód nem voltam összezuhanva. Kicsit "ez van" érzésem volt. Persze, sértődött voltam, de mivel soha nem is volt köztünk semmi, és a rossz tapasztalat (Á.) miatt nem is igazán próbálkoztam olyannal, hogy közel kerüljek hozzá, nem foglalkoztam vele sokat. Azt is megtudtam aztán, hogy egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzeltem. Rendkívül "egyszerű" fiú volt (szőkenő, csak pasi verzióban).


A tanulság? Mindenki életében vannak emberek, főleg kamaszkorban, akiket távolról csodál, és ezt a csodálatot összekeverjük a szerelemmel. Nem is ezekbe az emberekbe szeretünk bele... Én is saját kitalált pasimat szerettem, csodáltam, akinek akadt egy fizikai megtestesítője, akire rá tudtam vetíteni a számomra tökéletes pasit. Akkor még igen komolyan vettem a rajongásom, de az azóta tapasztalt dolgok megtanítottak rá, hogy jó érzés, de nem igazán érdemes belerokkanni az ilyen "plátói szerelmekbe". Persze ez nem ilyen gyorsan, hetek alatt zajlott dolog volt. Másfél(!) évig csodáltam távolról a fiút, akit a monogramja miatt csak Fa (F.A.) ként emlegettünk barátnőimmel, ha meséltem nekik. Rajta nem egyik pillanatról a másikra "lettem túl". Kellett egy kis katalizátor a dolgoknak. Persze, ahogy telt az idő, egyre alábbhagyott a rajongás is, és voltak egyéb tényezők, amik közrejátszottak. 


De erről majd egy másik bejegyzésben ;) A lényeg, hogy az élet ment tovább.



 


Hozzászólások száma: (0)

Visszaemlékezés a reggeli kávé mellett

2013-10-21 11:59:56

Lassan elindul a napom (mire befejezem, már el is indul! :D), iszom a kávémat, olvasom az emailjeim, válaszolok is rájuk, a spameket pedig lelkesen kitörlöm. Áldom a gmail-t, szerencsére külön mappába gyűjti ezeket, nem kell kutatni utánuk, csak két kattintás, és végleg megszabadultam a levél-szeméttől. Emlékszem még a freemailes ősidőkre, és igazság szerint kellemes nosztalgiával gondolok rá. Mikor sikerült megbékélnem a helyzettel, hogy édesapám halála után elköltöztünk, rá kellett jönnöm, hogy nem olyan rossz nekem. Teljesen új közösség, senki nem ismer senkit, maximum az ikerpár, akik egy osztályba kerültek (ennyire különböző egypetéjű ikreket még nem láttam! :D)


Igyekeztem hát kihasználni a helyzetet, és korábbi félénkségemet félretéve, megpróbáltam beilleszkedni, szereztem is barátokat, bár az első emberek akikkel "klikkesedtem" a szobatársaim voltak. Két lány, a harmadik szobatársunk nem abba a gimnáziumba járt, ahová mi, így vele csak délután találkoztunk. Közben el is határoztam (mintha el lehetne az ilyesmit), hogy jó lenne egy fiú barát, akár szerelem. A szemüveget ekkorra már letettem, gondoltam jobb lesz nekem nélküle (hát, azóta megbántam, mert egyre rosszabb a szemem, és a szemüvegben is van valami "szexis"). Szóval, egy helyes, vicces fiút néztem ki magamnak, ő volt Á. Elég esetlen voltam a dologban, mert azelőtt, sosem volt még másik nemű barátom, így fogalmam sem volt, hogy hogyan álljak a dologhoz. Konkrét példát nem tudnék mondani, mit és hogyan csináltam rosszul, már nem igazán emlékszek (voltam 13 éves), de nagyon nyomulhattam, és erőltetett volt az egész. Ráadásul "Barátnőm" áldásos közbenjárásai sem segítettek. (Ugye láttátok az áldásosban az iróniát?)


Mint utóbb rájöttem, szobatársam (ez a bizonyos "Barátnő") szintén kacérkodott a gondolattal, hogy ő és Á. Nem tudom, hogy én ihlettem e meg, vagy hasonló volt az "ízlésünk", vagy direkt, hogy keresztbe tegyen valami perverz passzióból, és igazából nem is lényeges. Mindent elmondtam ennek a barátnőmnek, hogy mennyire vicces ez a fiú, nem egy nagyképű valaki, és milyen vagány, bevállalja azt is, hogy "bohócot" csinál magából, csak hogy az osztály nyerjen a gólyatáborban. Tökéletes ellentétem volt, talán ez tetszett benne. Sőt EZ tetszett benne! Ezt barátnőm nem volt rest mind visszamondani neki, gondolom milyen stílusban, engem meg közben bátorított ezerrel, hogy ne adjam fel, látja, mennyire tetszik nekem Á., hogy ez már nem is csak rajongás, ez a szerelem. Én meg felbátorodva "nyomultam". Nem kellett volna...


Aztán időközben barátnőm meséi is változtak Á. hozzáállásáról (először még úgy volt vele, hogy biztos csak nem vette észre, hogy tetszik nekem...). Inkább voltam Á. szerint "kullancs a puliban", mint kellemes társaság. A vicc pedig, hogy annyira nem is nyomultam. Tehát, nem odaálltam és megkértem, hogy járjunk, vagy fogtam meg a kezét annak ellenére, hogy nem akarta, vagy ölelgettem/másztam rá. Ilyen eszembe sem jutott, csak igyekeztem mindig a közelébe ülni, és megpróbáltam vele beszélgetést kezdeményezni. De hogyan beszélgetnél olyannal, akivel tele a tudatod, mert minden délután rólad mesélnek, hogy mennyire unják már, hogy folyton rólad áradoznak? Mert kedves "Barátném" így adta elő a dolgokat.


Ez volt hetedikben. Nem tartott sokáig ez a "plátói szerelem". Hetedik végéig talán, vagy addig sem. Pedig karácsonyi ajándékozáson ő engem húzott és kaptam tőle egy cuki kis hóembert, "U melt my heart" felirattal, amit mai napig megtartottam. Utolsó nagy "akcióm" a karácsonyi bálon volt, amire elmentem, hiszen tudtam, hogy ott lesz Á. is. Hölgyválasz volt, én meg odamentem imádatom tárgyához, és felkértem táncolni. És ő nem utasított vissza, azt hittem kiugrok a bőrömből. Az sem érdekelt, hogy odasompolygott a nővére és valamit sugdosott neki. Lehet csak az én paranoiám, hiszen végül sosem tudtam meg mit mondhatott neki, de bizonyára valami elég zavarba ejtőt ("fogd meg a fenekét" stb. ha nagyon kíváncsiak vagytok, mire gondolok).


Aztán ugye megtudtam barátnőm mesterkedéseit, és nagyon elszégyelltem magam. Alig mertem Á. szeme elé kerülni. Bocsánatot sem kértem tőle, hogyan, miért? Pedig lehet azt kellett volna. Nem úgy tűnt, hogy Á. tisztában van azzal, hogy mind a ketten egy jól kitervelt "akció" áldozatai vagyunk. Ha barátok ez után nem is lettünk volna, legalább más színben tűnhetek fel előtte, és nem a "Nyomulós" vagyok/maradok. Ezzel a barátnőmmel aztán később is gondok voltak, és nem csak velem kapcsolatban volt problémás, később az egész osztályra kiható dolgokat művelt. Igen, jól gondoljátok, elkezdtem elhatárolódni a lánytól, pedig addig sülve-főve együtt voltunk, olyan szép volt, csinosan öltözött (gondoltam majd ellesem a praktikáit), és úgy örültem, hogy rögtön találtam valakit, aki megért, akinek mesélhetek örömömről/bánatomról, és úgy látszik, osztozik is rajtuk.  


Nem tudom, hogy ha barátnőm tényleg barátként viselkedik, akkor bármi is lehetett volna köztem és Á. közt, barátság, vagy szerelem. Nem vagyok benne biztos. Ezzel nem csak magamat nyugtatom. Szépen csendben lecsengett bennem a rajongás, és amit megtanultam, nem kell görcsösen akarni, és azért vigyázz kinek meséled el a dolgaidat. Másik szobatársamra inkább kellett volna hallgatnom, aki kicsit józanabb tanácsokkal látott el ("hagyd, ha nem akar veled beszélgetni, minek erőlteted?"). 


Abból az őszből (első gimnáziumi éven szeptembere-októbere) még, amire szívesen emlékszem, a hétvégék, amiket otthon töltöttem, és nem a kollégiumban. Szerencsére koleszos csak 2 hónapig voltam. Nem szerettem, hiányzott anya, és az emberek is furcsák voltak, nagyfiúk, nagylányok és nagyfiút/nagylányt játszó "kicsik", korombeliek. Az általános iskola szelíd kiközösítéséhez vagy "vad gyerekeihez" képest ez rémesen el volt szabadulva. Cigiztek a zuhanyzóban, a közösségi helyiségekben pedig, ahol a nevelők nem figyeltek, a lányok a fiúk ölébe ültek, "smároltak", simogatták egymást. Jó, ennyire nem volt szörnyű, csak akkor én ezt láttam. Hát, mindenki fedezte fel a másik nemet, illetve saját szexualitását. Nem vad szexekre kell gondolni, csak az addigihoz képest, nekem ez sok volt és vad, de nem volt egy fertő. Sok rendes, tanulós ember is volt, akik a szobájukban készültek a dolgozatra, beszélgettek egymással, vagy játszottak lent a számítógép teremben. Én rossz társasággal voltam, és mivel én nem voltam hajlandó "vadulni", csak "Barátnőmet" követtem, mert a barátja akartam maradni, sosem éreztem magam közéjük valónak. Ha cigivel kínáltak, nem fogadtam el, amikor egy fiú a térdére akart ültetni, inkább álltam... Volt egy nagyobb lány is, aki állandóan beszökdösött, 17-18 lehetett, nem tudom minek járt oda, azt állította, hogy harmadik szobatársunk testvére, de annyira nem hasonlítottak, hogy valahogy nem tudtam ezt elhinni. Lehet csak jóban voltak, és feljött néha, hogy legyen hol aludnia, vagy csak hogy ossza az észt a "kicsiknek". Szexről, bulikról. Nem tudom, nem is lényeges. Végül aztán már kértem anyát, hogy jobb nekem otthon, inkább bejárok minden reggel a másik városból, csak ne kelljen a kollégiumban maradnom. Szerencsére hallgatott rám, és az egyik hétvége után már nem kellett visszamennem, kiköltöztem. A jegyeim is feljavultak, aminek igen csak örültem, adott egy kis önbizalmat, hogy okosnak érezhetem magam (ha már szépnek nem éreztem...).


A bejárás sem fárasztott, első évben még amúgy is kocsival jártunk be, anyával mentem, így sosem késtem el, és út közben lehetett zenét hallgatni, és gondolkodni. Aztán eljött a tél, a karácsonyi bál, végül ugye a nagy felfedezés Á.-val kapcsolatban. Ezt is túl kellett élni. Utána nem igazán volt olyan fiú, akivel nagyon barátkozni akartam, inkább tanultam otthon, meg zenét hallgattam, lemezeket, amiket barátnőimtől kaptam karácsonyra. Mert végül ők is lettek. Kiköltözésem a kollégiumból azzal is együtt járt, hogy "Barátnőmtől" elszeparálódtam. Csak suliban találkoztunk, akkor is csak óraközi szünetben beszélgettünk, órán én figyeltem, akkor is, ha mellette ültem. Mert végül is jóban maradtunk, azzal a különbséggel, hogy most már nem mondtam el neki a dolgaimat, csak beszélgettünk semmiségekről. De a többiekkel jóban voltam, nekik mertem mesélni néha, eljárkáltunk egymáshoz, és kicsit átértékeltem a barátságokat.  Így telt első félévem gimnazistaként. Nem szeretném ezt a bejegyzést terhelni azzal, hogy hogyan telt a tavaszi félévem, azt majd a következőben ;)



 


 


 


Hozzászólások száma: (0)

Első

2013-10-20 19:41:55

 


Hol is kezdjem? Elsőnek talán, 24 éves vagyok, egyetemista, lassan be is fejezem. Csillagjegyem rák (ha ez mond bárkinek bármit), kedvenc ételem a bundás kenyér lekvárral, és a gyümölcs tea is jöhet minden mennyiségben. Vannak rossz szokásaim, ha valami bánt nem szólok róla, amíg már nem késő (de erre később lesz jó pár példa...). Van, hogy a nyugalmamból semmi nem tud kibillenteni, máskor meg robbanok. Szerintem még mindig nem másztam ki a kamaszkorból, de azért már pár dologgal szembe kellett nézzek. Hátha az ilyen helyzetekből merített végkövetkeztetés, vagy csak maga a történet, hogy hogyan vészeltem át, segít másoknak, vagy csak egy jót olvasnak. Az is valami.


Általános iskola... Talán a legkellemetlenebb korszaka az életemnek. A gyerekek kegyetlenek (jézusom, "gyerekek"... Mintha a saját nagyanyám lennék :D). Sosem voltam népszerű, amúgy is visszahúzódó gyerek voltam, nem jártam divatos ruhákban, szemüveges is voltam mindennek a tetejébe. Nem volt sok barátom, talán egy-kettő, és nem is nagyon maradtak meg barátnak. Elkoptak...


 Apa külföldön dolgozott, anya angolt tanított és könyvtáros volt, emellett kollégiumi ügyeletet is vállalt a gimiben, ahol dolgozott. Szóval nagyrészt mamával, vagy egyedül voltam, hétvégente nagyszüleimnél élveztem a frisslevegőt, szaladgáltam, állatokkal játszottam. Innen az olthatatlan szerelem a természet iránt, aminek végül a gyümölcse az lett, hogy biológiát hallgatok jelenleg egy méltán híres magyar egyetemen. (És ezzel meg is volt a napi vállveregetés :D).


Szóval, az az igazság, hogy jól meg voltam emberek nélkül, valahogy sosem értettek meg. Unokatesóm és egy szomszéd lány voltak a legjobb barátaim, más nem is kellett. Aztán tragédia történt a családba és elköltöztünk régi lakhelyünkről. Így visszanézve az egyetlen logikus magyarázat erre az volt, hogy "kezdjünk új életet", a többi magyarázkodás pedig csak fölösleges szájtépés. De majd erről is mesélek. Szóval a kevés barátomat is elvesztettem, de szerencsére hatosztályos gimnáziumba írattak, ahol nem volt probléma azzal, hogy összeszokott csapatba kell beilleszkednem. 


Hogy azért féltem e? Naná! Hogy a bánatba ne féltem volna?! Új város, tök más emberek, más szokások, még a nálunk sokszor használt "maku" szót sem ismerték (szotyi, egyébként). Egyszóval: MÁS. Mondanom sem kell, be voltam tojva rendesen, főleg, hogy építkeztünk és az első pár hónapban nem lehettem otthon, hanem kollégiumban laktam. Csak hétvégére mentem haza. Emlékszem, hányszor mondogattam, hogy ez csak átmeneti állapot, utálok itt lenni, majd megmutatom, amint lehet, elmegyek innen, és egyébként is, menjen az egész világ a fenébe. Egyszóval serdültem/serdülni kezdtem (12-13 éves voltam), mindez megfűszerezve egy költözéssel, és nem kevés lelki sebbel. 


És innen, megállíthatatlanul folytak el mellettem az évek.



 


Hozzászólások száma: (0)