Hova tova reppen száz árny, tétova

MINDENNAPI TESZT-KÉRDÉS

Látod-e még azt,
amit nézel, vagy már csak
tudod: „ott” „az” „van”?

Fodor Ákos

Kóchercegnő 2013.04.01. - 13:17 3560 látogatás 4 bejegyzés

Periódusok a várni és az elveszniben

2013-05-02 23:28:04

Fodor Ákos:

MÉG MINDIG





nem vagyok elég szegény.

Még nincs bennem elég csend ahhoz,

hogy ne vitatnám a vitathatatlant:

még van szavam.



Nyomorultan, tériszonyban,

könyörögve a semmitsemtudásért,

még mindig magamhoz szorítanék valakit, valamit,

Veszendőt a Veszendő


 


Eleinte olyan mesés csodás széppel tele dolog. Csillogó szemmel tekintek képzeletem sejlő sajgó vágyképén át, a fényre. Boldog is vagyok, mert ezt várom, hiszem, hogy jön. Ahogy lassan telik az idő, ez a kép egyre inkább teljesedik-kerekedik, egyre szebb lesz, olyan egész és már szinte befogadhatatlanul tökéletes, amit nem hittem hogy vágyni merek. Szinte nyálam cseppen a sóvárgástól, és tudom, hogy bármely másodpercben kezdődhet, és lehet ez, ami a legjobb, sőt, még jobb is, mint a legjobb, mert a valóság néha meghökkentően túlszárnyalja a képzeletet. Nyelvet ölt a szabályra, hogy elvileg a képzelet és gondolat szabad, a valóság pedig korlátolt. Szétvet az öröm attól, ami jöhet. Tudom, hogy jön, már miért ne jönne?! Itt remeg a lába a levegőben, akármikor jöhet az utolsó lökés, ami előreröppenti és lelöki a földre a légből, elém - nekem.


Még nem, de mindjárt! Tényleg, már olyan éles a legjobb, aminél jobb lesz! Az arcomat az üvegablakhoz paszírozom, a leheletem elterül a felszínén, de a pára nem a szemem előtt homályosul. Látom, közeleg! Ott van, és enyém lesz! Bármikor roppanhat az üveg, amit most még izgatott arccal támasztok, ami hidegrideg szilárdságával hűt. Megszűnik majd minden távolság, és elnyel magával mint a Tisza a naplementét nyári éjjelérkezéskor.


Jöhetne már. Nincs messze, annyira tudom... Érzem, na. Jönnie kell, ez így van rendjén. Már nem látom, de biztos, mert annyira előttem van! Tudom, hogy közeledik, tudom, hogy enyém lesz! Már rámnyomta a bélyegét, nagyon is itt van az orrom előtt, ez biztos. Az nem lehet, hogy nem érkezik meg...


Talán csak valami baj van. Vagyis nem, nincs semmi baj, az nem lehet! Apró fennakadás, nem is várom olyan rég óta na, biztos, hogy csak nekem tűnik soknak, tényleg felesleges aggódnom. Nem nézem már az órát, a naptárat, a... semmit! Mióta tudom, hogy jönni fog (vagy jönnie kellene) csak erre gondolok... Elfelejtek élni. Ugyan, itt lesz! Létezhetetlen, hogy nem jön... Hülye gondolat.... Vagy mégsem?!


Jó, elég. Ezt benéztem. El kell fogadnom, most nem biztos, hogy úgy alakulnak a dolgok, ahogy hittem, de megesik. Különben is, a remény adott, az esély nyitott, tehát nem kell lemondanom. Meg hát csak azért várakoztat, mert utána még tündöklőbb és szebb lesz végre mikor berobban. Csodálatos. Ha pedig nem érkezik, nem szabad csüggednem. Ugyan, ez nem volt sem írott sem mondott ígéret, csak azt hittem... De tényleg nem volt fixálva, minden jog meg van a nem mgetörténéshez. Semmi gond, nem akkora dolog.


Ne, komolyan ne! Gáz van? Biztos valami történt... Te jó ég, nem akarom, ne jusson a dolog oda, ahová kellett volna... Ne legyen semmi, csak ne legyen baj se! Rettegek, félek, könyörgök, NE!


Ez van. Nem nyert. Direkt van. Semmi baj nem történt. Mindig így járok. Megszokhattam volna, ugyan, ez az én életem. Semleges dolog... De ha baj van, soha nem bocsátom meg magamnak a haragot... Nincs baj, semmi! Szándékos, és ez van. Ennyi. Nem akkora tragédia.


Dehogy is nem! A jó büdös dögvészes megveszekedett redvás búbánatos kettétoszott fenébe már. Nekem soha semmi nem jön össze. Mindig csak csalatva vagyok, kiéheztetve és ráfókuszáltatva, reszketve várva, és aztán semmi. Szép lassan kiapadok, aztán természetesen kétszer akkorát zuhanok, mint amilyen magasra szálltam. Annyira vártam, annyira csak ezt akartam, annyira lehetett volna mesés, csak most, egyszer. De ugyan miért lett volna? Az egész lét csak engem akar kisemmizni, a csúnya nagy világ összefogott a kicsi ellen érzést kelteni, porrá zúzni. Ez is egy halálpontos élettörvény: nekem soha nem lehet jó. Undorító élet csak engem bánt, igen, mert ez a dolgok rendje...


Na basszus. Hát... Oké. Nem annyira, mint vártam, de TE JÓ ÉG, igeeeen! Történt valami. Nem az, nem olyan jó, de ahhoz képest ami volt, mérföldekkel csodálatosabb. Van Isten. Van létértelem! Van csoda! Nem is hiszem el milyen egy mocskos világszemlélet volt a korábbi. Ugyan, ez az élet, ami hol így, hol úgy, nem mindig ellenem van, pláne nem CSAK ellenem. Meg ki kell szenvedtetni, hogy igazán belémhasíthasson a jó. Milyen csodálatos a létezés!


 


Aztán újra elkezdődik a legelejéről...


Hozzászólások száma: (0)

Révészkedve

2013-05-01 00:37:28

EGY HIPOTÉZIS



Páncélunk arra

is jó, hogy a világot

megvédje. Tőlünk.


Fodor Ákos


 


 


Áll és néz. Ide is, oda is, néha rám-rám sandít. Nem fejez ki semmit az arca, egyszerűen néz. Lélegzik. Szinte csak bambul. Aztán a szemembe bámul. Igen, jól látja. Érdekel. Ekkor a tekintetét belefúrja az enyémbe és hirtelen dimenziós utazásba ugrunk. Elveszek a kifejezéstelen arccal és két barna szemmel átadott rengetegben. Nem szól semmit, nem mutat gondolatokat, eszményeket. Minden, amit elém tár csak érzés. Intuitív létezési szösszenet. Belémvág a felismerés. Ez a fiú csak itt áll, néz, hol ide, hol oda. Tekintget a világra, a magába fojtott megannyi világmorzsával együtt. Nem adhatja oda senki érdemtelennek a gondolatait. Zárkózott, keveset szól, hogy ne dobálja illetéktelenek kezébe azt, amit még ő sem tud magában hová fel vagy leértékelni. Nem akar mutatni viszont a kevésbé koordinált önmaga nem tudja bezárni a kíváncsi szemek előtt a kiskaput, mert hiába nem gondol nyíltan ha nem akar, érezni érez. Itt is, most is, úgy is, ahogy néz. Ide is, oda is, fel is, le is, magába is... Azt hiszem, belém is. Elvégre én is csak nézek. És érzek. És megragadom az ő kontrolálatlan zizzenéseit. Ha elég nyitott, ő is az enyémeimet. Ezért a barátom ez a fiú, akivel azt hiszem, eddig összesen életünkben egyszer köszöntünk egymásnak. Kommunikál velem úgy, hogy semmi nem történik. Ad, és befogad, de legalább ennek érzetét kelti. Elsuhan a pillanat.


Később van, szembe jön. Jön, és néz. Belémtekint, kinézi magát magából nekem. Megint gyengülünk, olvassuk egymás meg nem írt érzelemsorait. Nézünk. Ennyi. Aztán egy szó nélküli közvetlen összetalálkozás - köszönés is mellőzve - és mindketten visszük magunkkal a másikkal telt látképünket. Nézünk ezt is, azt is, itt is, ott is. Bekukkantunk ide is, oda is. Majd holnap újra áramoltatunk egymásnak. Nézünk. Repülés.


 


 


http://www.youtube.com/watch?v=p-ca1ocriv0


igen, a reklámból van


Hozzászólások száma: (0)

Lelkesen és kedvtelenül.

2013-04-10 22:08:36

Az az emlegetett gyümölcs, ami nem fán, nem is bokron terem; a munkáé. Amikor tudod, hogy jó leszel és tudod, hogy hiperügyesen megoldod azt, amibe most belekezdesz, és belefektetsz energiát, időt és magadat mértéktelenül, semmit nem sajnálva, csak azért, hogy aztán lélekszakadva, ha igazán ilyen dolog magadból egy darabot bennehagyva meglegyen a hűn áhított végeredmény, és bekebelezd érte ami a célban lebeg. Mindegy, hogy egy kutyaházat eszkábáélsz a kedvenc kis kertikaparódnak, vagy fogalmazást írsz a magyartanárodnak, esetleg sütit sütsz a betegeskedő barátaidnak vagy újrafested anyukád bringáját. Örömmel és élvezve a "megtehetem, és veszettjó lesz" érzést esel neki, és minden másodpercben érzed azt, hogy semmi teher nincs a válladon, mert lehet, hogy küzdesz és szenvedsz a dologgal, de ez mind csak felszínes esetlenkedés, mert TE meg tudod csinálni, ebben elég jó vagy, számodra tökéletes lesz és minden egyéb meseszép gondolat.


Aztán eljön a cél, az eredeti lelkesedés oka, és nem kapod meg, amire vágytál, amiért kidolgoztad magad... A kutya nem megy be a házba, inkább alszik a bokor alatt, a fogalmazásra nem kapsz jegyet, a süti félrerakódik a konyhapulton, anyukád biciklijét csak egyszerűen szűkszavúan megköszöni, és elmarad a finálé, a magadnak tett bizonyítás, hogy igen, megérte ennyit vesződni, volt értelme. Üres maradsz, és csak egy cseppet fintorogsz, hiszen sokkal több van ennél az egészben.


Másban nyilván ezt más átélni. Érzelmi és lelki tetteknél, amikor a teljes belsődet feltárod valamiért valakinek, a féltve rejtegetett és gyenge gondolataidat, érzéseidet... Persze, tudod, hogy túlteljesítetted magad, de más, akinek részére olvadtál folyékonnyá és könnyűvé, hogy bármikor megragadhat... Olyan dolgokat tettél ki elé az asztalra, amiktől te is félsz, erre méltánytalan és alulmaradt értéklést kapsz csak... Igen, ez tán nem csoda, ha totálisan destruktívan nézel a világra, és nem érzed magad elégnek... Nem elég jónak. Szép dolog az emberiség.


Hozzászólások száma: (0)

Start.

2013-04-01 14:07:56

Nem tudom! Halvány lila, rózsaszín, de még szeszínűen sejlő gőzöm sincsen arról, mit miért és hogyan akarok. Tudom, hogy kit, de ez minden, ezen az egyetlen biztos dolgon összpontosul minden stabilitásom és bizonyosságom. Az agyam tele van órisási és súlyos viágmegváltó gondolatokkal, de kinek nem? Érzem néha, hogy különleges vagyok, több, vagy jobb mint mások, de ki más nem? Mindenki több, mindenki jobb, mindenki hisz, a kérdés az, most akkor ez a mindenki különleges, vagy épp senki sem az. Szerintem én is, te is, ő is ugyan olyanok vagyunk, mert mind ezt reméljük önmagunkról. Ezel párhuzamban meg mindannyian veszettül és végtelenül különlegesek vagyunk, különbözők is de irgalmatlanul, mind mások és mások, és senki nem ugyanolyan, mint én, te vagy ő.


Ha robbanoképes gondolatcsordulatom van, jelentkezem valamire valónak szánt bejegyzéssel is.(:


Hozzászólások száma: (0)