Lassan eltűnik a tojáshéj a fenekünkről...

Valahogy felnövünk, családunk lesz, férjhez megyünk, elválunk, de többnyire ugyanazok a problémáink, mint tizenöt évesen. Mindegy, mennyit növünk vagy öregszünk, akkor is örökké botladozunk...

Nikkki 2009.07.23. - 16:28 6855 látogatás 6 bejegyzés

Kapcsolatok

2009-08-05 22:54:17
„Aznap az emberi kapcsolatokról elmélkedtem. Vannak olyanok, amelyek új távlatokat nyitnak meg; olyanok, melyeket megszoktunk és szeretünk; aztán, amik egy csomókérdést vetnek fel. Vannak, amelyek váratlan fordulatot vesznek; és vannak, amelyek messze visznek onnan, ahonnan indultunk. Sőt, olyanok is, amelyek visszahoznak. De mind közül a legizgalmasabb és legfontosabb az, amit saját magunkkal tartunk fenn.”

Megcsörren a telefon: JOHN, alias, Mr.Big!! A visszatérő főhős.

Annyira jó lenne az emberi kapcsolatokat, ilyen egyszerűen behatárolni, de ha belekezdenék a felsorolásba akár örökké is mondhatnám. Végülis egy kapcsolatból mindig tanulhatunk valamit. Carrie Bradshownak viszont igaza volt; a legszorosabb kapcsolat önmagunkhoz fűzz. Számomra még egy fontos kapcsolat van. Az, amit a barátaimmal ápolok. Maradjunk mégis annyiban, hogy minden egyes emberhez fűződő viszonyunk, egy különleges felfedezés, amit mi vettünk észre a kapcsolatok világában.   Az élet ilyen, örökké tanulunk a kapcsolatokból, az emberektől, egymástól, a környezetünktől.

Mégis mindig megbotlunk.

Vajon, mikor mondhatjuk azt, hogy igen nincs már mit tanulnom a kapcsolatok terén?

Mondhatjuk ezt valaha is?

 

Hozzászólások száma: (0)

Ennyit a kísértésről és a zöld szemű szörnyek

2009-07-23 17:01:26

 Hiába telik el több mint tíz év még tinédzser fejjel is emlékszünk, olyan apróságokra, amelyeket nagyszülő, dédszülők és szülők sulykoltak belénk egészen kiskorunktól kezdve. Ezek, olyanok, mint a "Húzd ki magad!","Ne könyökölj az asztalnál!", "Ne beszélj teli szájjal!" és még sorolhatnám. Amikor egy hosszú éjszaka és egy még hosszabb másnap után arra kelek, hogy már dél van és a lelkiismeretfurdolásom azzal  kompenzáltam, hogy újra elaludtam tizenkettőt ütött az óra és én felkeltem. Persze az óra digitális volt és nem éjfél volt, hanem dél. Mindennek ellenére ugyanazzal a rossz érzéssel keltem fel, amivel már háromszor sikerült. Az asztal mellett ott ült az egyetlen még ma is élő dédszülőm, aki szintén az előbb említett hasonló bölcsességekkel látott elvagy 12 évvel ez előtt. Mellé ültem le. Rögtön haptákba rendeztem magam. 


Elöntött a hála, de aztán az jutott eszembe - miközben nem csak, hogy "betartottam a ne beszélj tele szájjal" felszólítást, hanem még fokoztam is ugyanis egyáltalán nem beszéltem - hogy vannak bizonyos dolgok, amikről elfelejtettek szólni. Valószínűleg arra, hogy nem illik könyökölnöm az asztalnál előbb utóbb én is rájöttem volna, de például az, hogy hogyan kezeljük a fiúkat valahogy lemaradt a személyiségfinomítások széles repertoárjáról. 


Nyilvánvalóan ez is  azt bizonyítja, hogy ezekre a dolgokra magunknak kell rájönnünk, de legalább valami célzást elejthettek volna. Vagy talán ők sem jutottak előrébb? Nekik sem sikerült megfejteniük a férfiakat vagy a férfiaknak, a nőknek? Ez elég lelombozó gondolat volt két falat köz9tt és újra csak azt jutatta eszembe, hogy miért is nincs tulajdonképpen étvágyam. 


Olyan volt, mintha levest kanalaznék a hideg zuhany alatt. Belekerültem egy, olyan helyzetbe, amelyben soha nem akartam részt venni. Én voltam az a csaj, akit tipikusan utálnak a barátnők. Az a harmadik és felesleges poggyász. Sose akartam ilyen lenni. Tapasztalatból tudtam, hogy milyen az, hogy ha az édesbe belekeveredik a keserű és nem tudod kiélvezni  a boldogságot.


Ekkor pillantottam az órára.  Szinte majdhogynem pontosan 24 órája jöttem rá, hogy ebbe a szituációba csöppentem. Szóval egy nap bőven elég volt, ahhoz, hogy azt mondjam, nekem ebből nem kell egy percig sem. A szitu sablonos volt. Van valaki, aki már rég mással van, te viszont nehezebben tudsz az illető hullámhosszáról lekattanni, mint az, ahogy a jövőbeli terveid között szerepelt. Mindezzel pedig sikerült belerúgnod abba a bizonyos másik egyénbe, aki ugyan nem tett semmit mégis akaratod ellenére rúgtál bele. 


Tulajdonképpen  erről egy barátnőm világosított fel puszta jószántából és akarata ellenére. Előtte két nap telt el és olyan jól éreztem magam, mint hónapok óta egyszer sem. Ahogy azonban kimondta ezt a nagy igazságot, ha nem is szó szerint, de a pillanattal, ahogy kimondta újra visszacsöppentem a hangszigetelt buborékba. Abba a buborékba, ami megnyújtja a fájdalomküszöböddel együtt az arcodat is, mert ugyan elviseled azt, ha úgy érzed hasba szúrtak, de meg sem nyikkansz. Esetleg hagyod, hogy kiüljön az arcodra, de az talán még rosszabb. Jobb esetben a szavaid irányíthatóak az arcod pedig nem. Mindez persze ugyanígy igaz. Rosszabb esetben.


Magamban eldöntöttem, hogy igyekszek elég időt hagyni magamnak arra, hogy ne okozzak több fájdalmat másnak. Lehet, hogy ehhez szükség lesz egy kis ügyes játékra. El kell kerülnöm a megfelelő embereket és egyebek. Be kell zárnom azt az útvonalat, ami a szívem és a szám között van. De a legnehezebb, hogy a "Benneteket az Isten is egymásnak teremtett!" monológra - amit szintén az időseknek köszönhetik a fiatalok - nemleges választ adjak és higgyek is abba, hogy a számat elhagyó NEM szónak minden betűje igaz. 


Hozzászólások száma: (0)

A szavak ereje

2009-07-23 16:56:13

Bizonyos emlékek egész életünkön át elkísérnek minket. Ki tudja miért, de nem tudunk szabadulni tőlük...Olyanok, mint valami poggyász, amit egész életünk során cipelnünk kell. Nincsenek mindig velünk, de vannak, ami előhívhatják őket. . Dobálóznak velük és észre sem veszik, hogy milyen hatást váltanak ki a szavak erejével. Hol az egekig repülsz tőlük. Boldog emlékek között keringsz máskor...Máskor? Máskor vannak szavak, amelyek egy szablyával érnek fel és ott vágnak beléd, ahol a leginkább fáj. Az előhozott emlékek tehát veszélyesek. Van, hogy jobb menekülnünk előlük. Én is ezt teszem. Próbálok megszabadulni a legszebb emlékektől is. Mégis miért? Talán, mert pont a legszebb emlékek a legfájdalmasabbak, és amikor gondolkozok, hogy hová is lettek rá kell jönnöm, hogy én tettem őket egy zsákba és hagytam őket valahol az út mellett és jött valaki más, hogy az övé legyen mindaz, amit előtte az enyém volt, de én képes voltam kidobni őket az út mellé.Persze az emlékek az út minden kanyarjában, hol csak rám vetődő árnyékként, hol egy szembejövő autó éles reflektoraként tűnnek fel. Attól függ, hogy éppen, hogyan térnek vissza, hogy csak egyszerűen egy szó eszünkbe jutatja azt, amiről azt hittük, hogy már rég sikerült megválnunk tőle vagy, hogy valaki az arcunkba vágja a valóságot. Aztán ott a karma. Sose tudhatjuk, hogy annak a bizonyos karmának köszönhetjük, hogy a bizonyos sarkon szembe jönnek velünk az elfeledett dolgok. Az út porától koszosan és másoktól megtépázva vagy egyszerűen csak tényleg vannak véletlenek. Olyan véletlenek, amelyeket az érzéseink miatt nehéz semmiségnek feltüntetnünk.A lényeg, hogy ez emlékek ott vannak. Azt mondják, nem sok esély van rá, hogy tovább léphetünk, ha a múltunk árnyéka ott lebeg a jelenünk felett óriási viharfelhőként, miközben a jövőnket tervezzünk, de hiszen a múltunk mindenhol ott van. Minden ember életútjának porában ott lapul egy emlék és csak arra vár, hogy mi gyanútlan arra hajtsunk, ő pedig kilépjen az útra. Mennél nagyobb sebességgel akarnánk, elhúzni mellette az ütközés annál jobban fáj és annál nagyobb is. De akkor hol van az a bizonyos lehetőség, hogy továbblépjünk? Önmagunkban csak meg kell találnunk? És, ha igen akkor jó dolog-e, hogy a felejtésnél kezdünk, vagy jobban járunk, ha megpróbálunk együtt élni az emlékeinkkel?Egyre  több kérdés és egyre kevesebb válasz...


Hozzászólások száma: (0)

Keserédes hármas

2009-07-23 16:53:23

Amennyiben valaki egy valóságshowkon élő  ember szakértő szemeivel fixírozta a "Hárman a párban c." "nagy karriert" befutott sorozatot azt mondhatná, hogy felvázolt nekünk a show egy bizonyos kapcsolati defektet, amikor valaki bekerül felesleges harmadiknak egy kapcsolatba. Az a hármunknak is kijut a jóból történet egy bizonyos fokig biztos nagyon jó, de előbb utóbb valaki feleslegesnek érzi magát vagy túlságosan bonyolulttá válik a helyzet. Ráadásul, de most komolyan? Ugyan kinek kellhet egy ilyen kapcsolat? Szerintem valójában SENKINEK. Tisztelet a kivételnek, aki valamilyen komplexusát ezzel igyekszik kompenzálni. 


Szóval, ahogy már pár száz évvel ez előtt megírta Jane Austen az Értelem és érzelemben másképp is lehet két vasat tartani a tűzben, de sehogy sem fog összejönni. A gyengébbek kedvéért a mi Jane barátnőnk Elinor szerelmét írja le. Ugyan akkor talán erről még nem is tudott, de felvázolta a jövő szerelmi háromszögének egyik példáját. Egy lány beleszeret egy bizonyos fiúba. A lány nem igazán van tisztában a saját értékeivel éppen ezért örül, amikor úgy látja, hogy a fiú viszonozza az érzéseit. Persze az élet zajlik tovább úgyhogy valakinek ki kell lépnie az idilli képből. A pasi eltűnik persze a nyomát maga mögött hagyja nem is kicsit. Főhősnőnk pedig gyorsan kapcsol és rájön nem ér ennyit az egész. Túltenné magát rajta. A feltételes módon van a hangsúly! Amikor már a történet kezdene ellapososodni, hogy végül mindenki megnyugodott megjelenik a harmadik. Lassan jön felfelé, mint ahogy a viharfelhő szokott az égen, és ha meg is érezzük baljós szelét a kiváncsiság nem hagyja, hogy elfussunk előle. Szóval Elinor nem fut el, hanem megismerkedik egy bizonyos lánnyal, aki előadja, hogy főhősnőnk szíve vágya az ő vőlegénye 4 kerek éve. Na, PUFF! És a csattanó: a szerencsétlen és egyetlen kedvenc Elinorunkat teszi meg bizalmasául. 


Vannak emberek, akik a személyiségükből fakadóan kénytelenek megbántani másokat. Elinor is ilyen. Ugyanilyen egyéniség az a barátnőm is, aki azzal "dicsekedhet", hogy ha a sors fintorainak repertoárját nézzük neki már ez is "megadatott". Bármennyire is könnyű mindezt tömény iróniával és gúnnyal megfűszerezve leírni - esetleg még viccesen is - ez röviden és tömören kegyetlen. Persze Elinor és a férfi történetének vége happy end. Mi pedig a szívünket melengethetjük, hogy igen…happy end...


Mindez működik, amíg a sors be nem vetíti ezt a "roppant kellemes" szituációt a mi életünkbe is. Mi vagyunk, a próbababák az élet pedig ránk erőlteti ezt a pólót mondván: Ezt a felsőt az életben mindenkinek ki kell próbálni minimum egyszer!Nehéz eldönteni, hogy egy ilyen szituációban ki is az áldozat tulajdonképpen? Hiszen a mai világban Elinorunk nem tehet róla, hogy rossz pasi jön be neki. A felesleges harmadik leányzónk rossz lóra tett, ha egy bizalmast lehet a lovakhoz hasonlítani. A pasi pedig...nos...tulajdonképpen nem tehet róla, hogy mellényúlt. Főleg akkor a legrosszabb, ha ez az egész kimondatlanul történik meg és, ha nem jön a happy end, akkor egy nagy találkozón, ahol minden érintet, ott van kérdőn néznek egymásra, hogy vajon  mindannyian ugyanarra gondolnak? És mi lett volna, ha?


Mivel ezt annak a barátnőmnek írtam, aki ezt az egészet eszembe jutatta csak annyit tudok neki bíztatásul mondani, hogy ha vége lesz, ne izgulj, mert egy újabb tapasztalatot szereztél, ha ez talán nem is olyan vigasztaló és még valamit, de már csak a vicc kedvéért, hogy el ne szomorodjon a bejegyzés végére: Ha Jane Austen maga az Isten egy bizonyos értelemben akkor happy end lesz a vége. Márpedig az írok, között ő annak számít bizonyos mértékig, úgyhogy ígyis úgyis nyertél valamit.


Hozzászólások száma: (0)

Áruló barátok

2009-07-23 16:48:51

Egy könnyű fuvallat a szökőkút zuhatagából vízcseppeket hozott magával. Oldalról belekapott egy-két napsugár és szivárványt festettek a levegőbe. Imádom, amikor így látom magam előtt kibontakozni a dolgokat. Szeretem előre tudni, hogy mi fog történni, de most... 


Egy buborék növekedett bennem. Nem tudtam visszaszorítani bárhonnan is jött. Egyre nagyobb lett. Sóhajtottam. Úgy éreztem hiába veszek egyre nagyobb levegőt.


- Mi a baj??- kérdőn nézett rám. Seszínű volt a haja és hiába csillogott rajta a nap én nem értékeltem a napszemüvegben. Már majdnem felfelé kezdett szaladni a szám sarka, hogy micsoda irónia. Az életben is imádom azt a nagy napszemüveget hordani amin át nem lát senki. Viszont én nem kapok annyit a világból. Nem érzékelem annyira intenzíven a dolgokat. Nem vettem le most sem. Ahogy ránéztem láttam, hogy tényleg bántom.


 A sötétített üvegen át a szememet kereste és, olyan volt, mint aki egész életében kereste és most, amikor már azt hitte megvan, nem találja. Valamit muszáj volt mondanom. Már nem tudtam elviselni, hogy az a buborék folyamatosan nő bennem. Kezdett a kétségbeesés mellé  valami teljesen más is bebukdácsolni. Méreg. Dühös voltam. Ártatlan kutyaszemekkel nézett rám. Azzal a nézéssel, amiért megsajnálom, de most én voltam az egyetlen oka a fájdalmának, és amikor nekem fájt ő rúgott belém egyet és odébb lökött. 


-Tudod mi a baj??- a hangom megremegett, de rögtön újra rátaláltam, ahogy megemeltem egy kicsit.- Az, hogy amikor nekem fájt Te ellöktél magadtól, mint valami leprást. Nekem iszonyatosan fájt. Velem kibeszélt? Önző dolog a szemedre hányni, de zaklattalak én egy percig is azzal, hogy mégis mennyire fáj nekem.- láttam, hogy közbe akar szólni, úgyhogy megemeltem a hangom. - Nem az fájt, hogy járni kezdtél mással. Nem az, hogy nem vettél észre, hanem, hogy ott hagytál, mint a barátom. Nem érdekeltelek. Vergődtem, mint valami hülye és te nem segítettél. Néha odanéztél élek-e még oldalba böktél aztán, viszlát.


Áldani kezdtem az eszem, hogy nem vettem le a napszemüvegem, mert már majdnem megindultak a könnyek, ahogy eszembe jutott mi volt az utolsó gondolatom elalvás előtt. Soha többé nem lesz alkalmam megölelni E.-et vagy vele lenni bármiféle értelemben és lehet, hogy ezt csak magamnak köszönhetem, de aki mindehhez hozzásegített, ha nem is mondanám neki soha, de ott ül velem szembe.Tanácstalanul tekintett rám egy reményvesztett ember üveges tekintetével.


-Inkább sétáljunk...A kavicsos park felénél ért utol.


- Akkor most mi lesz???


- Ennyi...Vége van.


- Nagyon jól tudod, hogy ennek nem így kell vége lennie. Azt mondod, hogy legyen vége, de valóban ezt akarod???


De valóban ezt akarod?? Ezt akarod???Ezt akarod??? Akarod???Akarod??? Megtorpantam és úgy meredtem rá, mintha még életemben nem láttam volna. A legjobb barátom. Az a fiú, akivel éveken át támogattuk egymást most ott állt előttem és legszívesebben arcon csaptam volna.


- Amikor elhagytad E.-t miért hagytad el??? Mi volt az, amiért megtetted? Én nem csupán szerettelek és te sem engem. Szerintem ezt Te is tudod...Válasz nélkül sétáltam tovább arra gondolva, hogy a szivárvány milyen lassan bontakozott ki előttem. Hogyan követhettem végig minden vízcseppen és ez az életben mennyire nem igaz. Nem láttam kibontakozni azt, ami az orrom előtt volt.


 


Hozzászólások száma: (0)

Önzés

2009-07-23 16:41:40


Halkan bugyborékol fel belőlem. Kitörni készül. Nincs előjel. Csupán én tudom, hogy órák, percek kérdése és a Világra zúdítom a haragom. Az én saját...kicsi...egyetlen...világomra, amit magamnak teremtettem. Amiben a rossz dolgokat főként magamnak köszönhetem. Ha még mindig az orvosi pályára szeretnék készülni egy dolog már biztos, meglenne hozzá, ami eddig nem volt. Az istenkomplexusom.


 A Világra zúdítottam a mérgem, és amikor újra kimertem nyitni a szemem, hogy körbenézzek azt láttam, hogy a két dolog, ami olyan fontos volt nekem nincsenek sehol. Aztán gondolkodtam mit hallottam, amíg csukva tartottam a szemem. Egy-két beszédfoszlány készül feltörni az emlékezetemből. Tovatűnik az istenkomplexus. Velem játszottak nem én velük. Olyan voltam csukott szemmel, mint egy üres palack, akit ide-oda sodor a víz, de én...én már nem akarok hánykolódni. Süllyedni akarok. Lefelé. A mélybe.


Mert nem kellek neki csak, mint a barátja?? Mert úgy nem?? Tulajdonképpen ez volt a lényeg, de nekem szükségem volt rá. Pont, mint a friss levegőre. Önző módon, de dühöngtem, mert nekem kellett. Azért utáltam magam, mert nem tarthatok rá igényt csak egyetlen módon ahhoz pedig kevés voltam.


Kevés voltam ahhoz, hogy két ember legyek képes annyira szeretni, mint azt a másikat, amelyik nincs velem. Nem tudtam rávenni magam. Nem volt képes kimondani, hogy "Téged akarlak! Csak téged!" mert úgy éreztem volna, hogy ott helyben belém csap egy villám, vagy leszakad az ég és mind az én fejemre.


Önző vagyok. Kell, mert másképp nem bírom...



Hozzászólások száma: (0)