Múlik...

ennyi biztos, minden múlik. persze jön új, de tagadhatatlan, hogy volt az a bizonyos 'valami'.

zita 2012.05.02. - 15:09 1920 látogatás 2 bejegyzés

passzol...

2012-06-27 00:33:52
"Amikor eszembe jutsz, mindig meg kell állnom; és ez még nem is az a rész, mikor direkt rád gondolok, mikor gondolni akarok rád,mert ilyen is van, hogy este, lefekvés előtt, ima helyett például, sorra veszem, hogy ma kire nem gondoltam még, ekkor jönnek azok, akiket szeretek, akik fontosak nekem, de nem, nem erről van szó, ránézek valamire, egy tárgyra például, vagy bármi hülyeségre, és látom, hogy "ez egyszer már volt", hogy "ez egymár megtörtént", de ezt mintha "most" élném át, ebben a pillanatban, mintha mindent újraélnék,mintha mindig "ott" és "akkor" lennék, istenem, ki sem merem mondani, mintha "veled",akkor és ott, ahogy figyeljük a szépet: az alkonyt, a madarakat, a felhőket, és hagyjuk, hogy átfujjon rajtunk a szél; sokszor eszembe jut ez, csak úgy, spontán, szóval, eszembe jutsz,és olyankor meg kell állnom: megyek valahová, például, meglátok valamit, aztán csak állok ott, mint, mertmozdulni sem tudok,mert a szívem ilyenkor mindig kihagy egy ütemet, késik egy szinkópányit, igen, és ez a pillanat, hát, fogalmam sincs, sosem tudom, meddig fog tartani, hogy ez a szívdobbanásmentes korszakom véget ér-e valaha, de nézem a cipőm hegyét, és reménykedem, hogy ez csak afféle átmeneti állapot, és hogy el fog múlni hamar, minden." 

György Norbert -Átmeneti állapot

Hozzászólások száma: (0)

magyarázd meg nekem a 'valamit'!

2012-06-04 21:27:57

 Úgyse tudod... Mert ami neked valami, az nekem más valami, esetleg semmi, de sose ugyanaz. Ez lehet dicsőség, hírnév, szerelem, barátság, pénz, bármi amit értéknek tekintesz. 

Végülis mit tehetnénk, csak a múltunk van nekünk mint jogos tulajdonunk a hibáinkkal, botlásainkkal és könnyeinkkel együtt. Csak és kizárólag ehhez tudunk viszonyítani. Olvastam valahol, hogy az ember csak azért olyan boldogtalan, mert a múltat mindig szebbnek látja, mint amilyen volt. Ki tudja?! Lehet benne valami, de szerintem az fáj, hogy elveszítünk valamit és ezt csak mi tudjuk, nekünk fáj, mi éreztük annak az értékét. Legyen szó itt egy legjobb barátról, akivel egy házban nőttél fel, gyermekkorotokban napi kapcsolatod volt, már nem is tudsz erre az időszakra úgy gondolni, hogy ne szerepeljen benne, mint társ, mint vigasz mint testvér. Aztán elköltöztetek, egyre ritkábban keresitek egymást, majd szinte soha, de megmarad az ígéret amit gyerekkorotokban tettetek a bűvös 'örökre'. Két év múlva összefutotk az utcán, széles mosoly, kedves emlékek és egy felkiáltás, ami minden felhőt szerteoszlat "Nem is ismertelek meg!". Auch, ez biztos fájt.. de a csúcs az azután következő 2 perces csönd, ami már kínos, nemúgy mint réges-rég. Meglátod a buszod, és megkönnyebbülést érzel, rögtön utána lelkiismeret furdalást előző érzelmed miatt. Szép mosoly, integess és hazudd, hogy majd megbeszéltek majd egy találkozót! Mindegy, mindketten tudjátok, hogy nem lesz belőle semmi, de csak hazudj, kellemes hallani! Közben a mosoly mögött egy kérdés bújkál "Hogy jutottunk el idáig? Hová lett minden?"

Ez velem is megtörtént valószínüleg veled is. Mi tagadás, nem egy szívderítő, de mindennapos dolog.


Hozzászólások száma: (0)