Múlik...

 Úgyse tudod... Mert ami neked valami, az nekem más valami, esetleg semmi, de sose ugyanaz. Ez lehet dicsőség, hírnév, szerelem, barátság, pénz, bármi amit értéknek tekintesz. 

Végülis mit tehetnénk, csak a múltunk van nekünk mint jogos tulajdonunk a hibáinkkal, botlásainkkal és könnyeinkkel együtt. Csak és kizárólag ehhez tudunk viszonyítani. Olvastam valahol, hogy az ember csak azért olyan boldogtalan, mert a múltat mindig szebbnek látja, mint amilyen volt. Ki tudja?! Lehet benne valami, de szerintem az fáj, hogy elveszítünk valamit és ezt csak mi tudjuk, nekünk fáj, mi éreztük annak az értékét. Legyen szó itt egy legjobb barátról, akivel egy házban nőttél fel, gyermekkorotokban napi kapcsolatod volt, már nem is tudsz erre az időszakra úgy gondolni, hogy ne szerepeljen benne, mint társ, mint vigasz mint testvér. Aztán elköltöztetek, egyre ritkábban keresitek egymást, majd szinte soha, de megmarad az ígéret amit gyerekkorotokban tettetek a bűvös 'örökre'. Két év múlva összefutotk az utcán, széles mosoly, kedves emlékek és egy felkiáltás, ami minden felhőt szerteoszlat "Nem is ismertelek meg!". Auch, ez biztos fájt.. de a csúcs az azután következő 2 perces csönd, ami már kínos, nemúgy mint réges-rég. Meglátod a buszod, és megkönnyebbülést érzel, rögtön utána lelkiismeret furdalást előző érzelmed miatt. Szép mosoly, integess és hazudd, hogy majd megbeszéltek majd egy találkozót! Mindegy, mindketten tudjátok, hogy nem lesz belőle semmi, de csak hazudj, kellemes hallani! Közben a mosoly mögött egy kérdés bújkál "Hogy jutottunk el idáig? Hová lett minden?"

Ez velem is megtörtént valószínüleg veled is. Mi tagadás, nem egy szívderítő, de mindennapos dolog.