/ Blogok / LÉLEK / idezetek mesek a szerelemrol / mese a szerelemrol,es minden mas szep idezet

idezetek mesek a szerelemrol

Egyszer
volt hol nem volt egy nagyon régi időben, volt egyszer egy sziget amelyen az emberek osszes erzelme lakott

kinga:)(: 2010.08.19. - 22:14 4365 látogatás 2 bejegyzés
Új bejegyzés létrehozásához jelentkezz be!

mese a szerelemrol,es minden mas szep idezet

2010-08-19 22:22:54
Egyszer
volt hol nem volt egy nagyon régi időben, volt egyszer egy sziget,
amelyen az emberek összes érzelme lakott. A jó kedv, a szomorúság, a
tudat és mint minden más érzelem, a szerelem is. Egy nap közölték az
érzelmekkel, hogy a sziget el fog süllyedni. Így hát az érzelmek fogták
magukat, felszerelték a hajóikat és elhagyták a szigetet. Csak a
szerelem akart az utolsó percig maradni. Miellőtt elsüllyedt volna a
sziget, a szerelem végre segítséget kért. A gazdagság ment el egy
Luxushajóval. A szerelem megkérdezte: - "Gazdagság, el tudnál engem
vinni ?" - "Nem, én nem tudlak elvinni. A hajóm tele van arannyal és
ezüsttel.. Itt neked nincs helyed." Így hát megkérdezte a szerelem a
büszkeséget, amelyik szintén egy nagyon szép hajóval haladt el előtte.
- "Büszkeség, kérlek szépen, elvinnél engem?" - "Szerelem, én sajnos
nem tudlak elvinni," mondta a büszkeség, "itt minden tökéletes, te
megrongálhatnád a hajómat" A szerelem megkérdezte a szomorúságot, aki
elment mellette. - "szomorúság, el tudnál engem vinni?" - "Oh,
szerelem," mondta a szomorúság "én annyira szomorú vagyok, hogy egyedül
akarok maradni." A jókedv is elment a szerelem mellett, de "o annyira
jól érezte magát, hogy nem is halotta hogy a szerelem hívja őt.
Hirtelen azt mondta egy hang: - "gyere kedves szerelem, én elviszlek
téged." Egy öreg beszélt. A szerelem annyira hálás és boldog volt, hogy
egészen elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor partra szálltak
az öreg elment. A szerelem észrevette, hogy nagyon sokat köszönhet neki
és megkérdezte a tudást. - "Tudás, meg tudod nekem mondani, hogy ki
segített nekem ?" - " Az idő volt az." mondta a tudás. - "Az idő?"
kérdezte a szerelem. Miért segített nekem az idő?" És a tudás erre azt
felelte: - "Mert csak az idő érzi, hogy mennyire fontos a Szerelem az
életben.."

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.
A többi nem az.
A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!”
Amikor szeretjük egymást: kijózadonunk.Felébredünk.
Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.”

“Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között,
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal,
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó,
És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével,
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.
Műveled hát saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet, nem mástól várod, hogy virágot hozzon neked.
És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz…
Hogy valóban erős vagy.
És valóban értékes.”


“Nemcsak azért szeretlek, ami vagy,
Hanem amivé válok, amikor velem vagy.
Nemcsak azért szeretlek, amivé magad tetted,
De azért is, amit velem teszel.
Szeretlek, mert többet tettél bármely krédónál:
Tetted, hogy jól érezzem magam; és jobban
Bármily végzetnél, tetted, hogy éljek boldogan.
Egyetlen érintés nélkül tetted ezt,
Szavak nélkül, jelek nélkül.
A lényed volt az, mely ezt művelte.
S talán épp ebben áll a barátság.”


A szerelem olyan, mint a kábítószer. Először eufóriába esel, és teljesen átadod magad az érzésnek. Aztán másnap többet akarsz. Még nem váltál függővé, de annyira jólesett az az érzés, hogy azt hiszed, ura tudsz maradni a helyzetnek. Ha két percre eszedbe jut a szeretett lény, hát három órára elfelejtheted. De aztán szép lassan rászoksz, és teljesen függővé válsz. Ekkor már három óráig gondolsz rá, és csak két percre tudod elfelejteni. Ha nincs a közeledben, ugyanolyan rosszul érzed magad, mint a drogos, aki nem kapta meg az adagját. És ahogy a drogos képes lopni és megalázni magát, hogy megkapja, amire szüksége van, te is bármit hajlandó volnál megtenni a szerelmedért.


És ekkor hirtelen, egy pillanat alatt, egyszer az életben meglátsz valakit, és tudod, hogy minden álmod valóra vált. Olyan ez, mint amikor felébred az ember, a feje még kába, a látása homályos, nem is tudja pontosan miért, aztán hirtelen, a reggeli kávéivás közepén eszébe jut az álma. Először csak az álom kis szelete, aztán nagyobbik része, aztán az egész. Fölidéződik hirtelen a teljes történet színhelyestől, szereplőstől. Ismerős lesz az egész, és az ember szeretne visszajutni az álom színhelyére. De nem tud. Akármennyire próbálja, nem tud. Az álom üldözi majd tovább. Lehet, hogy egy napig. Lehet, hogy egy életen át. Ezt is megtehettem volna. Megtehettem volna, hogy hagyom, hogy a képed üldözzön egy életen át. De ezt nem akartam. Elhatároztam, hogy inkább rohanok, mint egy őrült, hogy visszajussak az álmomhoz, mielőtt túl késő lenne mindkettőnknek. Ezért jöttem el hozzád. Nem tudtalak volna csak úgy, könnyedén elveszíteni, nem bizony, ennyi év várakozás után. Azt sem tudtam, hogy várok rád, de mire eljött a csütörtök éjjel, már megértettem. És te is tudtad.


Miért van az, hogy a legkevésbé eredeti mondatot akarja mindenki hallani? A "szeretlek" már megszámlálhatatlanul sokszor elhangzott, mégis, amikor kimondjuk, olyanok vagyunk, mint az ősember, aki talált egy szót, és imádattal kezdi tisztelni.


Fizika óra van, és mellette ülök. Ő rám néz és mosolyog. De ő nem úgy néz rám, ő csak úgymond "legjobb barátom".Vége az órának, vége a napnak, ő átjön hozzám, elkéri a matek füzetemet. Én odaadom neki, ő rám mosolyog, és az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök sír-sír, mert szakított a barátnőjével. Én megvigasztalom, ő átölel. Érzem, hogy majd kiugrik a szívem. Egy órán keresztül fekszik a karomban, aztán rám mosolyog, arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Telnek a napok, az évek, látom az érettségin, látom, amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rám mosolyog. Én el akarom mondani, hogy szeretem, én el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom. Eltelik rengeteg idő, és én minden héten beszélek vele telefonon. És akkor megkapom a szörnyű hírt. Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, nem mosolyog rám, nem kapok tőle puszit, potyognak a könnyeim. Később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját, és a következőket olvasom: Rámosolygok, az arcára nyomok egy puszit. El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.


Néha úgy érzed, az élet egy nagy sorstalanság, szeretsz valakit, ki téged nem, sok-sok csalódás. Fáj őt boldognak látni mással, fáj, hogy a párás tükörbe más nevét írja. Nem tudod utálni, haragudni rá, bármennyire akarod, ha azt mondod: Utállak; nagyon fáj! Egy könnycsepp folyik végig arcodon, ezt miatta hullajtod, közben ezt gondolod. Ülsz reszketve egy hideg padon, szemed csukva, gondolkozol. A sok régi szép emlék lebeg előtted, ahogy édes csókjaira vártál karjaiban heverve. Ekkor szemed kinyílik, még jobban könnyezel, szeretnéd őt visszakapni, de tudod: LEHETETLEN! Lenézel, könnyed földre hull, majd a szél egy halott falevelet eléd fúj. Szomorúan látod, neki már annyi, közbe neked is eljött a vég, csak erre tudsz gondolni. Ajkadról leszáradt a mosoly, úgy érzed, már sose lehetsz boldog. Behunyod szemed, majd újra kinyitod, de rájössz, ez valóság, sajnos nem álom. Előre nézel, egy sötét árnyékra felfigyelsz, közelebb jön, s látod, nem ő az, egy idegen. Elmegy melletted, még csak rád sem néz, azt hiszed, téged mindenki senkinek néz. Rossz ez az érzés, Fáj, hasít, ezért féltél, hogy szerelmed szakít. Ki téged szeretett, de jött egy másik, utálnod kéne, de tudod, ez SOSE fog menni. Mindenkinek azt mondod: ő már senki többé, de még mindig nagyon szereted, ott bent,a szíved mélyén!

Néha úgy érzed, az élet egy nagy sorstalanság, szeretsz valakit, ki téged nem, sok-sok csalódás. Fáj őt boldognak látni mással, fáj, hogy a párás tükörbe más nevét írja. Nem tudod utálni, haragudni rá, bármennyire akarod, ha azt mondod: Utállak; nagyon fáj! Egy könnycsepp folyik végig arcodon, ezt miatta hullajtod, közben ezt gondolod. Ülsz reszketve egy hideg padon, szemed csukva, gondolkozol. A sok régi szép emlék lebeg előtted, ahogy édes csókjaira vártál karjaiban heverve. Ekkor szemed kinyílik, még jobban könnyezel, szeretnéd őt visszakapni, de tudod: LEHETETLEN! Lenézel, könnyed földre hull, majd a szél egy halott falevelet eléd fúj. Szomorúan látod, neki már annyi, közbe neked is eljött a vég, csak erre tudsz gondolni. Ajkadról leszáradt a mosoly, úgy érzed, már sose lehetsz boldog. Behunyod szemed, majd újra kinyitod, de rájössz, ez valóság, sajnos nem álom. Előre nézel, egy sötét árnyékra felfigyelsz, közelebb jön, s látod, nem ő az, egy idegen. Elmegy melletted, még csak rád sem néz, azt hiszed, téged mindenki senkinek néz. Rossz ez az érzés, Fáj, hasít, ezért féltél, hogy szerelmed szakít. Ki téged szeretett, de jött egy másik, utálnod kéne, de tudod, ez SOSE fog menni. Mindenkinek azt mondod: ő már senki többé, de még mindig nagyon szereted, ott bent,a szíved mélyén!

Mesél a csend. Szinte ordít az éjszakába. Gondolataid fájnak, de nem tudsz tőlük szabadulni. Elmerülnél a képzelet tengerében, de szakadatlanul forog a valóság-kerék. Magasra felcsap a gondolat-hullám, majd visszahúz a mélybe.
Futnál, menekülnél, de nincs hova. Egyedül vagy. Felejtenél, de képtelen vagy. Fogva tart egy szó, egy álom. Próbálod magadba szívni e szót, átélni, átérezni, mélységében. Csak egy elképzelt álom? Sejtjeid dübörögve zakatolnak, nem, nem, nem. Valóság. Igen, az. Tükör, amibe belenézhetsz. Láttad már magadat benne. De most fénytelen. A sűrű homályban látsz valamit. Villámlik. A villám, érted született. Nem társad, csak utad ezen pillanatában melléd szegődött. De hatalmát kimutatva eltűnik. Csak egy perc volt. Vagy még annyi sem. Egyedül vagy. Kimondott szavak, talán már csak vergődnek. Céltalanul koppannak, mint ahogy az eső kopog az ablakon. Fekszel az ágyon. Fázol. Jégbe fagyva remegsz, érzed, ahogy ereidben lüktet a véred, legalább az melegít. Már csak a Hold ezüstös fénye vigyáz Rád. Kinyújtod kezed felé, de csak a semmit markolod. Egyedül vagy. Kiáltanál a végtelenbe, de nem tudsz megszólalni, valami a torkodban. Folynak könnyeid. Nézheted a sötétbe borult eget, de még a csillagok is elbújtak. Nincs kihez szólnod. Fejed magasra emeled, talán, hátha legalább egy csillag ragyogna fényesen,de nem. Sós íz a szádban, könnyed íze, mi megállíthatatlanul folyik. Mintha lehúzná a tehetetlenség súlya a földre. Onnan indultál, oda tartasz. Egyedül vagy. Fájdalom-kövek hevernek mindenhol. Beléjük botlasz, most is. Talán csak homokszemek, talán kavicsok vagy nagyobb kövek, kinek melyik. Neked sziklák. Hangtalan próbálod áttörni a sziklafalat, lehet mögötte vár az Éden. Lassan már képtelen leszel áthatolni rajta. Emlékezz, volt, hogy sikerült. De már fogy az erőd. Meddig bírod még, Egyedül vagy. Fáj minden. Talán egy ölelés enyhíthetné fájdalmad. De csak a falak néznek Rád. Mintha a sötét sarkok bólogatnának, igen, lásd be, nincs kit ölelned. Álmodban volt. Oh, az álmaid. Végignézed, ahogy minden szertefoszlik. Valahol a távolban talán Valaki még gondol Rád. Egyedül vagy. Még mindig egyedül. DE MÁR ÉBREN! Közben pedig rájössz ez nem álom volt , hanem valóság.
eddig 0 hozzászólás érkezett
Új hozzászóláshoz jelentkezz be!
Ehhez a blog bejegyzéshez még nem szóltak hozzá!