/ Blogok / EZT LÁTNOD KELL / Egy lány élete

Egy lány élete

Egy lány élete

Bella Johnson 2019.01.27. - 15:24 501 látogatás 1 bejegyzés

Mert megérdemelted

2019-01-27 15:27:40
„Ő volt az, aki életben tartott ebben a halott világban... Mondd, miért vetted el őt is tőlem?
Miért veszel el mindent??”
Már a születésem is egy nagy hiba volt. Nem ismerhettem meg a szüleimet. Apám elhagyott
minket, vagyis, elhagyta a terhes anyámat. Anya meg... hát... meghalt. Elment oda, ahol élő ember
még nem járt - ezt mesélték a rideg, idős apácák a gyermekotthonban, ahol nevelkedtem. Az a hely
maga volt a pokol: sötét szobák, sötét lelkek, sötét emlékek.
A napok szinte ugyanúgy teltek el, minden olyan egyhangú volt. Minden reggel felkeltem, suliba
mentem, végigültem az órákat, néztem, ahogyan magyaráz a tanár, mintha csak a szél mozgatta
volna a száját. Álmodoztam egy olyan életről, ahol vár rám valaki, akárki, aki szeret, vagy legalább
egy kicsit is kedvel... A csengő volt az, ami számtalanszor visszahozott a jelenbe, feleszméltem.
Kimentem az ajtón, keresve a következő osztálytermet, ahol tovább ábrándozhatok. Órák után
megint elindultam a szokásos útvonalon, vissza a gyermekotthonba.
Már 8 éve ugyanazon az úton megyek „haza”, a legrövidebb úton, a temetőn át. Mikor hazaértem,
a nevelő már az ajtóban állt, várt rám egy lappal a kezében. Egy lista volt, amit úgy ismertem, mint
a tenyeremet, az elvégezendő házimunka hosszú listája, de mi csak büntilistának neveztük. Mindig,
mikor valaki valami rosszat tett, a nevelő választott egyet a sok közül, amit el kellett végezni. Napi
szinten kaptam ilyen büntetéseket, mert a nevelő szerint általában „túl későn” érek haza. Igaz,
sokszor megállok a temetőben bámészkodni, mintha érezném az embereket, a lelküket... és
ilyenkor túl gyorsan telik az idő.
A mai nap kissé különbözött a többitől. Mikor beléptem a temető nagy, rozsdás kapuin, egy fura,
de megnyugtató érzés fogott el, egy ismerős érzés, talán a szeretet... végigcsordult egy könny az
arcomon. Elindultam lassan, a lépteim egyre gyorsultak már szinte futottam, mikor majdnem a
temető közepénél jártam egy kéz ért a vállamhoz, megálltam. Mintha Ashley hangját hallottam
volna. Kétségbeesetten hátrafordultam, reménykedve, hogy megláthatom őt, de nem...
Mentem tovább, a kezeim reszkettek, a levegőt is kapkodtam, majd megint meghallottam Ashley
hangját. Könnyek mosták az arcom, megfordultam és a nevét kiáltottam. Megláttam egy árnyat a
fejfák között; nem tudtam mit tegyek, csak elindultam az árny után. Egy elhagyatott, virág és
koszorúk nélküli sírhoz értem. Ashley sírja volt...
Ő volt az egyetlen barátom ebben a sötét otthonban, az egyetlen akivel beszéltem, aki megértett.
Egy esős napon kiszöktünk, megáztunk. Nekem az eső nem ártott, de ő megbetegedett. Nem
engedtek a közelébe, nem engedték hogy beszéljek vele. Elvitték a kórházba. Pár nap múlva az
egyik nevelő azt mondta, örökbe fogadta őt egy nő, aki meglátta a kórházban,törődött vele és
megszerette őt. Annyira boldog voltam, hogy legalább ő boldog lesz. Két éve nem láttam őt.
Térdre ereszkedtem a sírja előtt. Nem tudtam elfojtani az érzéseimet. Könnyektől fuldokolva
ordítottam, és átkoztam a nevelőt. Ilyet még nem éreztem ezelőtt, ennyi düht és szomorúságot
egyszerre... Összetörtem...
Nagy fájdalmak között ébredtem reggel. Az első kép amit megláttam, a szürke, penésztől díszelgő
mennyezet volt. Oldalra akartam fordítani a fejemet, de nem tudtam. Nem értettem mi az a szúró,
égető érzés, ami végigjárta az egész testemet. Kiáltani akartam, vagy legalábbis megszólalni, de
nem jött ki hang a torkomon, csak a szárazság kaparta azt. Nem értettem mi történik körülöttem.
Próbáltam mozdulatlanul feküdni, hogy enyhítsem a testemben cikázó fájdalmat. Az idő egy
végtelenségnek tűnt, míg végre hallottam valamit. Meghallottam azt az irritáló hangot, és inkább
alvást színleltem, gondoltam jobb lesz úgy. Hallottam a lépéseit ahogyan közelebb jött, éreztem
gyengéden a leheletét az arcomon amitől kirázott a hideg. Pár másodperc múlva meghátrált, és
kiment a szobából, akkorra már kezdtem felfogni, mi is történik.
Hozzászólások száma: (0)