/ Blogok / / Vakvágta a jövőbe

Vakvágta a jövőbe

Egy tinilány mindennapjai webes naplóba írva. Mottóm: Fájdalmas igazság,de aki nem keres, annak nem hiányzol!

Roxi48 2015.10.13. - 18:36 1615 látogatás 2 bejegyzés
Új bejegyzés létrehozásához jelentkezz be!

Rólam bővebben

2015-11-17 22:40:42
Hát elég bonyolult egy életem van. 15 éves vagyok,Ukrajnában élek.A szüleim 1 éve váltak el,bár hivatalosan még most sem,de egy éve költöztünk el,anyu magával hozott az anyjáékhoz,ez az egész nagyon megviselt és szerintem örök nyomot hagyot bennem. Nem szeretek itt lenni és sosem szerettem,de ez sem akkor,sem pedig most nem érdekel senkit,hogy én mit akarok. Nagyon nehéz volt ez az egész és van,hogy mai napig is könny szökik a szemembe,ha jobban belemerülök ebbe a témába. Nem tudtam elfogadni,hogy elhozott egy idegen helyre,ahol idáig csak a nyári szünidőben voltam pár hétig,elválasztott attól a helytől,ahol felnőttem,elválasztott a nagyszüleimtől,a barátaimtól,és mindenkitől,akik fontosak voltak nekem.Ez a költözés ugye hozta magával az iskolaváltást is,nagyon szerettem azt az iskolát,mindenkit ismertem és nem akartam otthagyni,szinte minden tanárral baráti viszonyban voltam,éreztem,hogy szerettek és én is őket,sok olyan tanár van,akikkel mai napig tartom a kapcsolatot facebookon vagy telefonon. Az alsós tanárommal (Jolika) mindig is jóba voltam,de mostanra ő lett a pótanyám,aki mindent tud rólam és én is róla,ő az egyik olyan személy az életemben,akiben megbízok és érzem,hogy ez a bizalom kölcsönös,és ő az,akitől tanácsot kérhetek bármilyen helyzetben.El sem tudom mondani,hogy mennyire jó,hogy mindig itt volt velem és mellettem állt a bajban,ő volt az,aki tartotta bennem a lelket.Miután ideköltöztünk,napi szinten beszéltünk telefonon és ezzel rengeteget segített. De nem utolsó sorban meg kellett válnom aputól,aki nagyon fontos volt nekem és meg tudtam beszélni vele mindent,anyuval ellentétben,ő nem harapta le a fejem,ha valamit nem jól csináltam... Szerettem őt nagyon és bár a távolság nagy köztünk(Debrecenbe dolgozik) ez nem változtat semmit az érzéseimen,amit iránta érzek.Szóval idejöttünk és próbáltam erősnek mutatni magam,de már nem ment,napokon át sírtam és ez sem érdekelt senkit,nem ismertem senkit,nem volt itt egy barátom se,se senkim. Úgy jöttünk ugye ide,hogy anyu pánikbeteg volt és napi szinten rosszul volt. Én minden rosszulléténél megijedtem,hogy mi van vele,mert mindig a szívét fájtatta... Rettenetesen kezdődött el az itteni életem,azt hittem,hogy sosem fogok kivergődni ebből a helyzetből. Mostanra anyu már tünetmentes,és már 6 hónapja elment Pestre dolgozni... Szuper! Idáig legalább ő volt,akivel lehetett normálisan beszélni és még ő is itthagyott a nagyszüleimre,mikor jól tudja,hogy nem jöttem ki velük sosem. 6 hónapja úgy vagyok,hogy ha hazajöttem a suliból,akkor egész délután a kötekedést kell hallgatnom,és egész délután ugráltat,de ugye nem szólhatok vissza semmit,mert én vagyok a kisebb és tisztelni kell meg stb,minden nap éjfélig tanulok,reggel pedig 4-5-kor kelek és folytathatom tovább,hogy mindennel kész legyek.
Mikor idejöttem,nem volt senkim és azt hittem,hogy ez így is marad és sosem lesz már egy normális barátom,se senkim,a suliba való beilleszkedésről meg már ne is beszéljek... Nagyon félénk és visszahúzódó vagyok,ezért is barátkozom nehezen és azért bekerülni egy olyan osztályba,ahol kicsi koruk óta együtt nőttek a diákok és megszokták egymást,nem valami könnyű dolog beilleszkedni. Ez a suliváltás is csak rátett egy lapáttal az akkori hangulatomra,soha nem voltam még annyira elhagyatott és magényos,mint akkor úgy éreztem,hogy soha nem fogok tudni felállni a padlóról és folytatni az életemet.
Szerencsére egy nagyon aranyos osztályfőnököt kaptam,nagyon örültem neki,matekot tanít és tényleg lelkiismeretesen végzi a munkáját,és nagyon jó tanár is,odafigyelt ránk és fontosak voltunk neki,minden erejét belefektette abba,hogy megértsük az anyagot és megtanítson normálisan viselkedni,ezt a kedvességét sajnos nem viszonozzuk neki,látom a szemein,hogy mekkorákat szokott csalódni bennünk,ha nem úgy viselkedünk vele,ahogy megérdemelné,olyan rossz érzés ezt látni rajta... :(
Aztán van még valaki,aki fenekestül felforgatta az életem,de viszont ha ő nincs,akkor lehet,hogy még most sem másztam volna ki abból a depizős időszakomból,amiben voltam,mikor idejöttem. Ő is egy tanár, Ő a KÉMIATANÁRNŐM és egyben ő az egyik igazgatóhelyettes is. Suli előtt,valamikor augusztusban feljöttem anyuval az iskolába,hogy beirasson és akkor láttam őt először. Nem tudom,hogy mi fogott meg benne,de akkor első látásra szimpatikus volt nekem.Még semmit nem tudtam róla,sosem láttam,nem beszéltem vele addig,azt sem tudtam,hogy tanít-e egyáltalán és akkor egy pár perc alatt megszerettette magát velem.Kimentünk anyuval az irodából és már akkor elkezdtem kérdezgetni,hogy ki ez?(akkor még a nevét sem tudtam) és tanár-e? fog-e tanítani? mit tanít? stb. Kiderült,hogy kémia tanár. A volt sulimban is a kedvenc tanárom kémiát tanított. Egész szeptemberig azon imádkoztam,hogy bárcsak tanítana. És láss csodát,első kémia óránkon ő jött be,mikor megláttam azt hittem kiugrok a bőrömből,nagyon örültem,hogy ő fog tanítani és beültetett az első padba,annak meg még jobban örültem. :) Nem tudom,hogy hogy és hogy mit csinált,de rengeteget segített,bár ő szerintem nem tudott róla,de ő segített kimászni a gödörből és ő volt a fénysugaram,a reményvesztett helyzetekben.
Aztán lett egy barátnőm is,Nóra. Hát nem is tudom,mit mondjak róla... Az osztályból vele vagyok meg a legjobban,bízok benne,talán túlságosan is és lehet,hogy nem kellene... Kételyeim vannak vele szemben,bár lehet,hogy ez azért van,mert a kémiatanárral nem igazán szimpatizál...No ebbe inkább nem mennék bele.Valóban sok minden van,amit tud rólam és idáig még nem volt gond abból,hogy bárkinek megmondott volna rólam valamit,de azért vannak dolgok,amiket neki sem merek elmonani. Annyiszor kellett már csalódnom az emberekben,hogy inkább nem kísérletezem meg,hogy mi lenne ha... Nem engedek magamhoz közel embereket,vagy ha igen,akkor nagyon nehéz valakivel olyan kapcsolatot kiépítenem,hogy tényleg merjek bízni benne. Most az egyetlen ember,akinek el mernék mondani bármit,és 100%-ig meg tudnák benne bízni,az a kémiatanárom,benne nem kételkedem,mert tudom,hogy ő is átélt már sok mindent és rengetegszer okoztak neki csalódást és fájdalmat és ő tudja,hogy milyen érzés az,mikor nincs mellette senki és mindenki egyedül hagyja a bajban.De ebből a nagy bizalmi kapcsolatomból a kémiatanárral nem lesz semmi,mivel jelenleg nem túl rózsás a helyzetünk... Bár már magam sem tudom,hogy jelenleg hányadán állunk. Sok mindenen átmentünk már,sok zűrzavaros történet,de most mennem kell,majd a következő részben leírom mi minden történt velünk 1 év alatt.
Hozzászólások száma: (0)

Bevezetés

2015-10-13 18:48:54

 Sziasztok!

Rólam dióhéjban: álmodozó, túlérzékeny, szabadlelkű, kreatív,önfejű, szeszélyes csaj vagyok,aki szeret írni, olvasni, alkotni és egyetlen vágya van,hogy végre boldog lehessen...



 


Hozzászólások száma: (0)