/ A Te történeted / Érzelmi terror az iskolában
  2016-02-12
Közzétéve

Érzelmi terror az iskolában

Avagy a diákoknak is vannak jogai.
2013. szeptemberében , tizedikes koromban iskolát kellett váltanom. Azóta már három év telt el, én mégis csak most jutottam el arra a pontra, hogy leírjam az engem ért összes sérelmet, amelyet a (most már) volt iskolám angol tanára által kaptam.
 

Megaláztatás, becsületsértés, érzelmi terror. Ismerős? Ez az én történetem...

 

Tizedikes koromban rögtön az érkezésem után unszimpatikussá váltam a tanárom számára, általam ismeretlen okokból. Azt a tanévet állandó gyomorideggel teljesítettem, az óráktól rettegtem, hiszen folyamatos megalázást kaptam csak, ami év végére annyira elfajult, hogy a tanárnő magából teljesen kikelve elkezdett velem kiabálni, trágár kifejezésekkel, eközben az asztalát és a lábát csapkodva. Azon kérdésemre reagált így, hogy szükséges-e a hiányzásaimból kifolyólag osztályozó vizsgát tennem vagy egyenesen pótvizsgára vagyok köteles.
 
A tizenegyedikes évem sem telt máshogyan, ám ekkor év végén kettes érdemjeggyel sikeresen elkerültem a pótvizsgát. Ennek ellenére az órákon továbbra is megalázott, többször is hülyének titulált, állandóan grimaszolt, ha rám került a sor egy-egy feladatnál. A felém irányuló rosszindulata miatt kialakult nálam idegen nyelvből egy bizonyos szintű félelem, az órákon leblokkoltam, nem tudtam úgy teljesíteni, ami a valódi tudásomat tükrözné. Órai munka alól fél éven át kihúzott, nem szólított fel, a segíteni szándékozó osztálytársaimat pedig egytől egyig elültette mellőlem - ezt követően szüleimnek azt mondta, hogy nem vagyok hajlandó részt venni az órákon, és beilleszkedési problémáim vannak.
 
Végül elérkeztünk a végzős évemhez, melyet az általa elvett lehetőségek miatt nem tudok és nem is akarok szó nélkül hagyni! A félévet követően ott kellett hagynom a nappali tagozatot, jelenleg esti tagozaton készülök az érettségire. Ennek oka pedig az, hogy tanárnő túl messzire ment.
 
Két napot kaptam, hogy megtanuljak hat darab szóbeli tételt, amit meg is tettem. Épphogy beléptünk a terembe, még szinte le sem tettük a kabátot és a táskát, felszólított, hogy mehetek felelni, én pedig megkérdeztem tőle, hogy átolvashatom-e gyorsan, mert még belezavarodok a sorrendbe. A tanárnő erre elkezdett velem torka szakadtából ordítani, idézném néhány mondatát:
"Legszívesebben rohadt paradicsommal dobálnálak meg!"
"Undorodom tőled!"
"Pofátlan vagy!"
"Csodálkozom, hogy az osztálytársaid elviselnek!"
 
Tudni kell rólam, hogy mindig, minden körülmények között megadom a tiszteletet a nálam idősebbeknek, mert engem így neveltek a szüleim. Ám mikor már három éve zsinórban porig aláz valaki állandó jelleggel, hülyének titulál folyamatosan, és már a családomat is a szájára veszi, én sem nyelem tovább a dolgokat.
 
A tanárnő természetesen két szó után ("Már elnézést") felugrott a székéből, és úgy indult meg felém, mint aki meg akar ütni, mint aki fizikailag ki akarja provokálni, hogy szembeszálljak vele. Az arcomba belemászva a következőket vágta hozzám:
"Majd ha leteszel valamit az asztalra talán meghallgatlak! Egy nagyon jó pszichológust ajánlok neked! Azt se tudod hol vagy, mit beszélsz! Nem foglak elengedni érettségire! Azért b...meg, mert folyamatosan megszeged az iskola házirendjét, pofátlan vagy, undorító módon viselkedsz, tiszteletlen vagy! Mehetsz anyucinak panaszkodni, én meg majd elmondom a férjemnek, hogy mit merészel velem szemben egy szaros tizenkettedikes! Innentől kezdve meg se merj szólalni! Felfogtad? Annak beszéljél aki kiváncsi a pofádra, de ne nekem! Meg se szólalj!"
 
A káromkodás és a durva kifejezések bőven megtalálhatóak voltak a felém intézett mondataiban, ahogyan a gúny is, ami miatt engem a sírógörcs kerülgetett, és teljes testemben remegtem. Nem azért, mert féltem tőle, hanem amiatt, mert annyira megalázott engem egy olyan személy, akinek az lenne a feladata, hogy támogassa a fiatalságot, hogy tanítson minket, egy pedagógus, mint előtte még soha senki. Én csupán át szerettem volna olvasni a tételeket, ami maximum fél percet vett volna igénybe, hiszen csak a sorrendet akartam letisztázni magamban!
 
Az igazgatónőnek az óra után édesanyám jelenlétében el szerettem volna mondani, mi történt angol órán, de ő meg sem hallgatva minket, tiltakozva és vádaskodva fordult felénk, ezzel engem is és anyukámat is tovább alázva. Közölte, hogy visszaélek a helyzetemmel, hiszen haladékot is kaptam, hogy megtanulhassam a tételeket.
 
Megtettem! Egy szóval sem mondtam olyat, hogy nem készültem az órára, mégis megvádoltak vele. Azt sem mondtam, hogy nem akarok felelni, mégis ezt állították!
 
Kérdésem a következő: Mennyit kell még elviselnie egy diáknak? Megsértették a becsületemet, a családom helyzetével vagdalóztak, a mentális jóllétemet gúny tárgyává tették, érzelmileg eltiportak, megaláztak.
 
Nem én vagyok az egyetlen! Csak abban az iskolában rengeteg sorstársam van, nemhogy az országban.
Most, hogy eljöttem onnan, már képes vagyok félelem nélkül lépni, hiszen a diákoknak is vannak jogai, az én jogaimat pedig úgy érzem, megsértették.
 
Nem lesz se bankettem, se ballagásom, se tablóm vagy szerenádom, de így, hogy esti tagozatra kerültem, lesz helyette egy sokkal jobb dolog. Egy esély, hogy letegyem az érettségit, amiért évről évre elviseltem azt a stresszt és érzelmi terrort, ami ott ért! Amiért küzdöttem éveken át.
 
Aggódom, hiszen a volt osztályomból nem egyedül velem bánt így Judit tanárnő, és tudom, hogy a többiek félnek lépni, hiszen nekik a jövőjük múlik azon, kiállnak-e magukért, vagy tűrnek.
 
Kedves Felnőttek! Egy tizennyolc éves fiatal lány, egy diák a következőket kérdezi most Önöktől:
Ha tudják, hogy a fiatalok depressziósak, miért törődnek bele? Nem lehet, hogy esetleg oka van? Ha látják, hogy a gyermek magába zárkózik és görcsösen, félve megy az iskolába, miért nem foglalkoznak a problémával? A szüleim idejében még olyan pedagógusok voltak, akik nem a fizetésért jártak be dolgozni, hanem azért, mert szerettek tanítani, mert át akarták adni a tudásukat a fiatalabb generációknak. Ma már nagyon ritka az a pedagógus, aki nem él vissza a diákokkal szembeni helyzetével.
 
A gyerekek vállára túl sok teher nehezedik, hiszen az iskolában megváltozott a tanárok hozzáállása, a szülők pedig eredményt várnak, ezek mellett pedig megannyi probléma előfordulhat a családban, az iskolában, vagy egészségügyileg, különböző konfliktusok vesznek körül minket, és ezt így egészben egy gyerek, legyen az tizenkét, tizenhat, tizennyolc vagy akár húsz éves, egy idő után nem bír el. Ha ezt Önök nem veszik észre, akkor ki fog segíteni nekünk?
 
Köszönöm figyelmüket.
Forgasd a tollad, írd ki magadból! Ez a Te oldalad! Küldd el nekünk írásodat, és szerkesztőink rövid átfutás után megjelentetik írásod! Miért is jó ez neked? Megoszthatod a világgal, barátokkal, ismerősökkel és másokkal gondolataidat és véleményedet a világról, egészségről, egészséges életről. Te hogyan képzeled el az életedet? Te hogyan tudnál segíteni másokon, hogy jobban és egészségesebben érezzék magukat a bőrükben? Most rajtad a sor! Ragadj billentyűzetet és gépelj!
történet értékelése