Nincstelen
Nincstelen
Állítsak oszlopot az életnek
és legyek megint csak félember?
Hazudjak újra a boldogságról,
ami egy ártatlan szó csupán?
Ültessek magvas gondolatokat
a népeknek, hódolatoknak?
Döntsek ki egy egész erdőt,
hogy aztán barkácsolhassak
az életemnek egy sírfát?
Hogy rávéshessem gőgösen: viszlát?
Hogy szétszórt porom elfújja a szél
mielőtt a csúf földre érne,
és kavargassa kuszán örökké
a szörnyen véget ért létem?
Írjak, mikor nincs értelme írni?
Csak a sárba rogyni, és sírni.
A térdemmel döngölöm a földet,
ahogy szenvedek,
hogy kínnal kaparja majd,
aki eltemet.
Hogy a halálom fájjon majd másnak,
ha már teher leszek a világnak.
Vigye a Dögevő karmai közt a megváltást,
tépje ki a koporsómból a lelkemet,
és hintse arany-szívem minden csepp gondját
a szánalmat sem érdemlő emberekre,
hadd kacagjam az örök béke oltárán
e szerkezet lassú bomlását.
Végül vérző ujjai a rabnak,
akit az élet magába zárt,
érintsék meg görcsösen a sírfám:
Mondj el egy imát fölöttem
ennek a világnak a halálán,
ó, Költészet, te leláncolt rabmadár.
