/ A Te történeted / Erre nincs gyógyszer
  2014-03-31
Közzétéve

Erre nincs gyógyszer

Gyönyörű, nyárvégi este volt, csillagos ég, sehol egy árva felhő, ami eltakarhatná a holdat, aminek fénye így majdhogynem nappali fénnyel árasztotta el a szobám padlóját... A novella a KamaszPanasz Írópályázatára íródott. Ha tetszik az írás, like-old a bejegyzés alján, hogy március végén a szerinted legjobb mű szerzője nyerhesse meg a közönségdíjat!

 

Erre nincs gyógyszer

 

Gyönyörű, nyárvégi este volt, csillagos ég, sehol egy árva felhő, ami eltakarhatná a holdat, aminek fénye így majdhogynem nappali fénnyel árasztotta el a szobám padlóját. A kertből hangos ciripelés hallatszott, mintha a környék összes tücske a mi kertünkbe jött volna aznap este. Hűvös fuvallat süvített be az ablakon, kirázott a hideg. A nappali forróság a múlté, nem hittem volna, hogy pár órán belül így lehűl a levegő. Hirtelen megcsörrent a mobilom, hangos rezgése az asztalon a szívbajt hozta rám. Elléptem az ablaktól, lenyomtam a mobilt, és mélyen a sortom zsebébe süllyesztettem. Éjfél van. Sietnem kell!- gondoltam. Eddig még sosem szöktem ki otthonról, az idegességtől gombóc nőtt a torkomba, ahogy lassan, óvatosan lopództam lefelé a lépcsőn. Már majdnem leértem, de ekkor az egyik lépcsőfok hangosan megnyikordult. Megfagyott a vérem, nem mertem mozdulni, hallottam, ahogy apa hangosan beszívja a levegőt. Éreztem, hogy lebuktam. Ennyi. Életem hátralevő részét a szobámban töltöm, talán ünnepnapokon kapok egy kis kimenőt…aztán megnyikordult az ágy, megakadtam a levegővétel közepén....aztán csönd lett. Nem hallatszott ki más, csak az egyenletes szuszogás. Hangosan fújtam ki a megakadt levegőt, szinte lezsibbadtam a megkönnyebbüléstől. Ezután már akadálytalanul eljutottam az ajtóig. Halkan kattant a zár. Kint vagyok. – könnyebbültem meg. Most teljes csönd honolt, a kis mellékutcában egy autó sem járt, de még a tücskök is mind elhallgattak. Hirtelen egy pár fényszóró fénye látszott, majd egy fekete terepjáró fordult rá az útra. Ismerős járgány volt, minden reggel azt lestem az osztályterem ablakából, mikor érkezik. Közvetlen előttem fékezett le, az anyósülés ajtaja kinyílt, és egy ismerős hang szólt ki. Az a hang, amitől minden szőrszál felállt a karomon, és amitől megremegett a térdem már vagy egy éve minden nap. – Nem hittem, hogy eljössz. – mondta. – Mondtam, hogy eljövök. – válaszoltam rekedten. Gyorsan beültem, mielőtt még meggondolhattam volna magam. Bevágtam az ajtót, és már száguldottunk is. A hátsó ülésen ülők is üdvözöltek, egytől egyig ismerős arcok, két lány, és egy másik srác.

Negyed óra múlva álltunk meg, a helyi diszkó zenéje hangosan dübörgött, már egy sarokkal távolabbról is hallani lehetett. Gond nélkül bejutottunk. Az elején kissé feszengtem, de a hangulat, a fények és a pörgős zene gyorsan megtette hatását. Nem kellett innom hozzá, hogy feloldódjak, a többiek, élükön VELE mégis addig nógattak, míg megittam egy felest. Elégedett mosolyt villantott rám, olyat, amitől megremegett a gyomrom, majd végül ők is ittak párat, emlékszem, még az is megfordult a fejemben, hogy ki fog hazáig vezetni. Nem mintha annyira messze mentünk volna, úgyhogy nem igen foglalkoztam a dologgal. Aztán felkért táncolni. A szívem a torkomba ugrott, először nem is hittem a fülemnek. Szemébe lógó sötétbarna haja alól úgy nézett rám azokkal a kék szemeivel, hogy megállt bennem az ütő, de aztán megembereltem magam, és –mivel a hangomban nem bíztam, - biccentve jeleztem, hogy részemről oké. Eszméletlenül jól táncolt, közben párszor gyengéden végighúzta az ujjait a karomon, ilyenkor mindig kirázott a hideg, csak remélni mertem, hogy nem vette észre. Sajnáltam, amikor –túl gyorsan - véget ért a szám, a nélkül, hogy bármi igazán történt volna. Visszaültem a bárpulthoz és beszélgetni kezdtem az egyik lánnyal, aki velünk jött. Jófejnek látszott. Épp a zenekaráról mesélt, amikor megpillantottam valamit. Valamit, amin megakadt a szemem. Ő volt az. Ő, egy másik lánnyal. Mintha késsel szurkáltak volna, könnyek szúrták a szememet, győzködtem magam, hogy ez semmit nem jelent, bárkivel joga van táncolni, még akkor is lenne, ha járnánk. Pedig nem járunk…Aztán..aztán hirtelen odahajolt a lányhoz, és… és megcsókolta. Nem bírtam tovább, a könnyek elviselhetetlenül szúrták a szememet, de itt, mindenki előtt nem bőghettem el magam. Átvágtam a tánctéren, közben végig magamon éreztem a tekintetét, de nem érdekelt. Hülyeség, persze, hogy érdekelt, de nem fordultam hátra. Akkor tényleg elsírtam volna magam. Kirohantam az utcára, futottam, ameddig bírtam, nem néztem vissza. Három óra körül járhatott, mire elértem a házat, most még ezerszer nehezebb volt halkan zárni az ajtót, mint pár órával ezelőtt. Fortyogott bennem a düh, és az elkeseredett szomorúság, de nem igazán tudtam, hogy vajon magamra, vagy rá vagyok jobban dühös. Most nem nyikorgott a lépcső, mégis úgy éreztem bármikor felébredhetnek a hangos szipogásomra. Amint felértem, úgy ahogy voltam, levágtam magam az ágyamra, és elővettem a mobilom. 8 nem fogadott hívás. Nem érdekelt. Bedugtam a fülhallgatót, és max hangerőn üvöltettem magamnak a gondosan összeválogatott „sírós számok” című lejátszási listát. A fal felé fordultam, és egyre csak azon gondolkodtam: Miért volt az a sok várakozással töltött óra, az a sok szemezés a menzán, az a sok izgatott perc, az a gyomorszorító érzés, amikor hozzám szólt? Mire volt jó ez az egész? Csak sírtam, ahogy ilyenkor minden szerencsétlen teszi, aki úgy érzi átverték, megalázták.

De nem lett jobb. És úgy éreztem, soha nem is lesz… Erre nincs gyógyszer.

 

Forgasd a tollad, írd ki magadból! Ez a Te oldalad! Küldd el nekünk írásodat, és szerkesztőink rövid átfutás után megjelentetik írásod! Miért is jó ez neked? Megoszthatod a világgal, barátokkal, ismerősökkel és másokkal gondolataidat és véleményedet a világról, egészségről, egészséges életről. Te hogyan képzeled el az életedet? Te hogyan tudnál segíteni másokon, hogy jobban és egészségesebben érezzék magukat a bőrükben? Most rajtad a sor! Ragadj billentyűzetet és gépelj!