/ A Te történeted / Kamasz (emlék) foszlányok
  2014-03-31
Közzétéve

Kamasz (emlék) foszlányok

Az utcán sétálok, tűzpiros szőrmémen átfúj a szél, át jár a kemény rock dallamos könyörtelensége, közvetlenül hallójárataimba hatol... A novella a KamaszPanasz Írópályázatára íródott. Ha tetszik az írás, like-old a bejegyzés alján, hogy március végén a szerinted legjobb mű szerzője nyerhesse meg a közönségdíjat!

 

Kamasz (emlék) foszlányok

 

Az utcán sétálok, tűzpiros szőrmémen átfúj a szél, át jár a kemény rock dallamos könyörtelensége, közvetlenül hallójárataimba hatol. Bármit megtehetek, én vagyok a világ. Forog a körkép, dorombol alattam a tengerész kék macskakő. Kétes tekintetek kereszttüze vesz körül. Szembe a zöld rendszerváltást idéző kárpitos buszülésen idős kellemes asszony ül, lábát az enyémhez szorítja. Fejét csóválva figyel, talán irigyli a világom. Kirívóan ránézek, mindenki az ellenségem. Táskámból előkapva dohányomért nyúlok szétszórva az ülésen az apró barna morzsákat, kopott körmeimmel sodrásba kezdek, mímelt mozdulatokkal.

Arany fényben úszik az Erzsó tér. Baráti köröm sziluettjei töltik meg a teret, hangos csicsergő madárkák. Izgalommal várják az estét. Rutin mozdulatokkal rágyújtok, hallgatom az égő papír recsegését összevegyülve a kamasz káromkodással. Fülemnek tetsző kakofónia.

A villamoson ülünk, énekünkbe beleremeg a sárga óriás. Gesztikulációink tengerén úszunk, mindenkire nevetünk. Fiatalságukat nem felejtő utasok megértően bírálnak. Ketten közülünk melegek és szerelmesek. Ma este nem titkolóznak. Férfias csókúk, akár egy lágy hullám az erőteljesen kék plasztikus tengeren.

Az átforrósodott takaró dörzsöli a hátam, lábammal kulcsolom az övét. Testünk összesimul, külön végtagú sziámi iker vagyunk. Cigaretta illatú a keze. Érzem, ahogy végig simítja a hajamon, álcsontomon át szemgödrömig. Nem tudok egyszerre a két szemébe nézni, így külön-külön ragadom meg csillogó karamell szembogarait.

Kinn ülünk a kékes fényű aranyló függőfolyosón, ölembe a rezsigyújtó. Két combom között alszik nagy keze mély álmokat. Remeg a lábam. Körbeleng a szürke füst, elrejt előle. A fél tüdőm nehezedik üres gyomromig. Mennem kell. Ne menj. Nagyon szeretlek. Én is.

Az asztalomon három füzet fekszik. Mint szétfolyó óceán betűik úgy sodornak. Angolon vagyok, az fontos tantárgy. Zúg a kivetítő, homályosan, ferdén vetít. A barátomra gondolok, hogy ott áll majd kapucnijában, gyermeki félmosolyával a kovácsoltvas kerítésnek dőlve. Angolon vagyok, forog velem a világ.

A fehérre mázolt lekopó ablakkeret körbefogja a falfesték zöld rügybomba kérget. Robban a természet, robbanok én is. Hátulról monoton dörmögés elektromos áramerősségről mesél. Ha én vagyok a mágneses tér a szerelem a negatív. Vonz és taszít. Bólogatnak a fák lombjai kapkodós „lombrándításokkal”. „Az áramerősség ötszöröse a menetszám…” Mindjárt kicsöngetnek!

Találtunk egy helyet a vár oldalában. Hátunkat támasztja a korlát, érdes köveken ülünk. Rálátni a panorámára nyaktekergetés nélkül. A világomról beszélek, Ő figyel. Sompolyogva bekúszik bőrünk alá a szimbiózis. Én sokat magyarázok, Ő a végén pár szóval kontráz. – Ezt nevezik idillinek? – Hangja egyszerre megtöri a propaganda plakátok elemzését.

Túl lóg a lábam a takarón, a hűvös ágykeret csapja a kislábujjam. A párnámon tócsa folydogál szájüregemen át. Fél éber állapot, minden tompa. Átmozgatva érzékszerveimet, álmaimat megszakítva – így eszmélek a reggelre. Nyolc óra ötvenhét. Elkéstem.

Két idős ül velem szembe a buszon. A szocializmust boncolgatják, a régi számukra egykor jó világot. Elemzik az áttetsző modern épület monstrumokat. Kritikával illetik a közlekedést. Ekkor figyelek fel másik mosolygós hallgatójukra (szakállat visel reménytelen barna szem íriszéhez). Összeakad a tekintetünk. Kivillan a foghibám, ő köhintéssel álcázza zavart jókedvét. Időközben az embertömeg oly mértékben nőtt, hogy az emberek összeolvadása gyurmává gyúrta a külön álló testeket. Megállóról megállóra döcögünk. Nyakunk összevissza tekerjük az indokolatlan szimpátia elkerülése véget. Hirtelen megszakítva macska – egér játékunk lepattan a kék óriásról. Könyökömmel oldalra lökve az idős párt utána eredek, s Ő lehajtott fejjel elárulja nevét. Így lett ismeretlen ismerős arckép csarnokom lajstromán.

Kirágtam a számat, felrostosodott a bőr a hiányos részeken. Sós íze van. Összekoccannak a fogaim, átjár a meleg, félrenyelem a nyálam. A világot tompítva érzékelem. Mégis kétségérzés a valóságom. Járok, kelek, impulzust kergetek. Leül velem szembe egy fiú és egy naiv lány. Titkon szemlélem őket. Az ismerkedés fázisa, mikor egy kínos csend is oly szórakoztató. Szeretnék én is gyermeki bájjal mosolyt cserélni.

Reggel marhára sütött a nap. Giccses sárgába csomagolta felleget. Kovácséknál családi csendélet arany puttós kerettel. A szál viháncolva játszott bújócskát a pöttyös szoknyámmal. Iskolába kéne menni. Tovább erőltetve végtagjaim csúszok előbbre. Péntek van. Este berúgok – ki akarok törni. Erőteljesebbet lépek. A lámpa pirosra vált. Hétfőn három dolgozat. Lever a víz, kupán csap a puttós keret. Meg fogok bukni.

Tegnap ültünk a padunkon. Azon gondolkoztunk, hogy ezek a legszebb éveink. Legalábbis mindenki ezt mondja. A legszebb éveinkben vagyunk és mi még csak nem is tudunk róla. Nem tudom Ági, hogy ezek később magasztosulnak fel ennyire vagy tényleg nem látok túl a szempillámon.

(Lőrinczy Lia)

Forgasd a tollad, írd ki magadból! Ez a Te oldalad! Küldd el nekünk írásodat, és szerkesztőink rövid átfutás után megjelentetik írásod! Miért is jó ez neked? Megoszthatod a világgal, barátokkal, ismerősökkel és másokkal gondolataidat és véleményedet a világról, egészségről, egészséges életről. Te hogyan képzeled el az életedet? Te hogyan tudnál segíteni másokon, hogy jobban és egészségesebben érezzék magukat a bőrükben? Most rajtad a sor! Ragadj billentyűzetet és gépelj!