/ A Te történeted / Nap az égen, Eső a szívben
  2014-03-26
Közzétéve

Nap az égen, Eső a szívben

Egyedül ülni a szobádban Sötétben, magányban, Nem gondolsz semmire, Ennek így is kell lennie... A vers a KamaszPanasz Írópályázatára íródott. Ha tetszik az írás, like-old a bejegyzés alján, hogy március végén a szerinted legjobb mű szerzője nyerhesse meg a közönségdíjat!

 

Nap az égen, Eső a szívben

 

Egyedül ülni a szobádban
Sötétben, magányban,
Nem gondolsz semmire,
Ennek így is kell lennie.

Csak ülsz és nézel előre,
Mint magányos hold a tetőre,
Nem hallasz, nem figyelsz,
Csak ülsz, nem tudod, mi ez.

A tested fagyos, üres váz,
De már a hideg sem ráz.
Már nem félsz, nem reszketsz,
Csak békét kereshetsz.

Mióta otthon vagy egyedül,
Bámulsz rajtam keresztül,
Ajkad néha meg-megremeg,
De szemed így sem rebben.

Egyedül vagy, magányosan,
Bezárva kicsiny szobádba,
Fedve régi, koszos porának,
De te csak ülsz magányod havában.

Odakint madár csicsereg,
Virág illat is tovalebben,
De téged ez nem érdekel,
Csak ülsz, senki sem kérlelhet.

Magadba roskadsz abban a szobában,
Hol régen játszottunk egymással.
Akkor mindig mosolyogtál, nevettél,
Nem tudtál elmenni a játék hevénél.

De most mégis itt vagy a sarokban,
Elbújva a nagy ládában,
Kezedben a puha plüss nyúl,
Ez szolgál vigaszodul.

Nem teszel semmit, nem fontoskodsz,
Csak ülsz ott, s gondolkodsz,
Magányba temetkezve,
A semmire törekedve.

Mintha ezer év telt volna el, úgy tűnik,
Amióta nincs, ki helyetted bűnhődik.
Bűnhődik, de oly dolgok miatt,
Mik miatt soha nem kellett volna.

Azért is bűnhődsz, mit nem követtél el.

Egyedül vagyok.
Lekuporodok,
fülelek én is.
Jól esik mégis.

Bámulok, merre te is nézel,
A láda sötét fáját a sötétben.
Gondolkodom, de nem megy,
Túl hideg s kicsiny a kezed.

Tenyerembe fogom tenyered,
Felemelem, megpuszilom, rálehelek.
Összerezzensz, megmozdulsz végre,
Megölellek, tudom, hogy ez kéne.

Ismerlek, jobban mint bárki,
Tudom, mire jó neked vágyni.
Egy kedves báty, vagy nővér,
Ez volt vágyad mindörökké.

De ez már nem lehet igaz,
Hisz neked két kisöcséd van.
De nem érdekel, így engem sem,
Legalább van valami, valami kellemes.

Végre felemeled tekinteted,
Hagyod lefolyni gyémánt könnyedet,
Én megfogom, kis üvegcsébe teszem,
Aztán ingzsebedbe eresztem.

Érzem, én is sírok már,
Hozzádbújok, most ő vigyáz rám.
Suttogva mondja nevem,
Én meg csak ismételgetem.

Lassan már nem létezünk ketten,
A váz megtelik meleggel.
Egyek lettünk, végre újra,
Hogy ketten küzdjünk a végtelen búval.

Forgasd a tollad, írd ki magadból! Ez a Te oldalad! Küldd el nekünk írásodat, és szerkesztőink rövid átfutás után megjelentetik írásod! Miért is jó ez neked? Megoszthatod a világgal, barátokkal, ismerősökkel és másokkal gondolataidat és véleményedet a világról, egészségről, egészséges életről. Te hogyan képzeled el az életedet? Te hogyan tudnál segíteni másokon, hogy jobban és egészségesebben érezzék magukat a bőrükben? Most rajtad a sor! Ragadj billentyűzetet és gépelj!