/ A Te történeted / És velem mi van? Én itt vagyok!
  2014-03-26
Közzétéve

És velem mi van? Én itt vagyok!

Néha a valóságot rózsásnak, mesébe illő, káprázatos dolognak képzeljük el. Ez igaz is valamennyire de muszáj a teljes boldogsághoz egy kis szenvedés is, hiszen az ember így tudja meg, mennyire erős,bátor és kitartó. A történetem éppen erről a kitartásról szól... A novella a KamaszPanasz Írópályázatára íródott. Ha tetszik az írás, like-old a bejegyzés alján, hogy március végén a szerinted legjobb mű szerzője nyerhesse meg a közönségdíjat!

 

És velem mi van? Én itt vagyok!

 

Néha sokat gondolkozom, hogy milyen is lehetne egy olyan nap, amikor boldog vagyok kár, hogy ezt a német tanulásával egy időben teszem, szinte ujjong a tudatalattim bár nem csak ez az egy dolog, ami elvonja a figyelmem. Éppen az egyik sanyargatom, piszkál, újra elmondja, hogy mekkora egy lúzer, szerencsétlen, tehetségtelen és milyen haszontalan is vagyok minden egyes nap minden egyes percében. Sok erőfeszítés kell ahhoz, hogy ne kuporodjak össze kicsire és kezdjek el zokogni levegőt visszatartva. Néha azt hiszem, a baj bennem van, és amiket ők elvárnak tőlem a tökéletesség. Lehet, akkor már nem piszkálnának. Hála a jó égnek végre becsöngettek és így már nem lökdösnek, ütögetnek és verik a padom dobálják a cuccaimat nem is érdekelve őket, hogy akár kárt tehetek benne vagy bennem nem is egy mély foltot. A tanárnő éppen dolgozatott írat velem. A szemébe nézek, amikor elmondja a szavakat, hagy 15 percet a dolgozat megírására én 5 perc alatt készen lettem. De jó! Ez könnyű volt, legalábbis azt hittem a nehezén túl vagyok az óra intrikáitól és hangos robajától tekintve is. Hallom, igen ez már a jelző csengő mindenki pakol én is szépen, lassan mert tényleg nagyon fáradt vagyok és a sírást is vissza kellett tartanom, ami belül emészt, talán otthon kiadhatom magamból és egy kicsit könnyebb leszek. Éppen kiindulok a fejem megfájdult ettől a hangzavartól nem is tudom, hogy bírtam ezt hónapokon keresztül. A gondolatokban szálingózva hirtelen fejen vágnak egy flakonnal azt hittem elájulok annyira zsibogott a fejem, de nem mutattam ki a fájdalmat csak arra koncentráltam milyen jó lesz ma. Végre bál, már a nyári szünet óta erre vártam pedig még akkor ide se költöztünk, igen bár csak sohase. A szüleimnek nem mondom el mit élek át már lassan fél éve, nem akarom, hogy valaki is gyengének lásson, nem érdekel, ha innentől még keményebben bántanak, gúnyolnak vagy éppen már verni fognak. Nem fogok megfutamodni nem fogom megadni nekik azt az örömöt, hogy legyőzetnek, lássanak. Most csak arra vágyom, hogy a fülhallgató a fülemben legyen és szóljon egy kellemes szomorú zongoradarab és kiérjek a kapun. Azt hiszem most jött el az, hogy feltegyem magamnak a nagy kérdést: Le fogom ezt valahogy gyűrni? Igen, de úgy ahogy az avató után történtek befolyásolták az életem. Emlékszem arra, hogy a gímiből kilépve csak mentem és a kisvárosban sétálgattam majdnem 1 órát mire azt mondtam:,,Nem, nem tudom megtenni, nem vagyok képes felvágni az ereimet, még élni akarok, hogy elérjem az álmaimat”. Sajnos ez már ma olyan dolog, amit képes volnék megtenni, de nem sokat járhat ezen az agyam, túl közel lakom ehhez. Benyitok, anyukám főz a húgom, mint mindig öleléssel vár nagyon szeretem, hiszen 12 éves korom óta segítek anyukának a nevelésében, neki új dolog volt mivel rég volt az, hogy megszülettem. Együtt tanultunk bele a dologba. Akkor mikor az érvágás eszembe jutott miatta is vettetem el ezt az egészet. Lassan baktatok fel a lépcsőn a szobámban a báli ruhám aranyos krémszínű, rojtos szinte mintha egy hercegnő ruhás szekrényéből vettük volna ki. Végig simítok, rajta de nem bírom ki sírás nélkül, hamar abba hagyom, túl hangos nem szeretem. Mivel nincs sok időm ezért kisminkelem magam már majdnem készen vagyok, így szeretem az emeleten csak én és a kislámpámon kívül nem világit semmi. A tükörbe nézve egy megtört, nyomorult embert látok csak, és arra gondolok, hogy most se sírtam ki az érzéseimet, amik felgyülemlettek bennem. Nem tudom, hogy akarom-e ezt, a nagy cécót én és a bál? Huh. Miért is mennék el? Talán életemben elsőnek leiszom magam a sárga földig és elfelejtek mindent egy kis időre? Nem, nem soha. Nem fogok, nem is akarok megváltozni. Mi értelme? Hogy a sok retardált újra bántson. Ugyan már, ezért nem éri meg semmi, már eleget bántottak enélkül a vádak nélkül is. Sok nagyon nagyon sok, ez az egész egyszerre. Benyúlok a szempillaspirálomért és hirtelen egy éles pengét pillantok meg a fiókomban. Perceken át nézem, jár az agyam. Igen vagy nem? Azt hiszem a helyes válasz most az IGEN. Kiveszem és egy határozott mozdulattal a csuklómba mélyítem a pengét a vér kibuggyan és hagyom, hogy lecsepegjen, azután csak meredten bámulok magam elé, amikor már alábbhagy a döbbentségem egy kicsivel arrébb újra megismétlem a mozdulatot, de már a könnyem is csorog az arcomon. Meleg sós izé van, nem záporozik csak egy két kis könnycsepp, amire képes vagyok. Most el sem hiszem, megtettem, magam bántom ideáig fajult a helyzet nincs kivel ezt megosztanom. Bejeztem, ismételgetem magamban. Elég ennyi ne tovább! Összesen 4 vágást ejtettem 2 a csuklómon 2 az ereimhez közel, a bálig alig 30 perc van hátra egy nagy fém karkötővel takarom el a duzzadt sebeket. Megigazítom gyorsan a sminkem és szaporán lemegyek a lépcsőn, fel a magas sarkúm és indulás. Igen ilyen egyszerű is lenne, ha anyám nem akarná megörökíteni az ö nagy lánya első bálját, hagytam neki, de így is 2 kép készült rólam. Sietni próbálok anyámtól azt akarom, hogy most hagyjon had menjek, tiszta friss levegőre van szükségem. Azzal ki is értem. Végre! Nincs messze a hely ahol a bált rendezik, magamban csak egy mantrát hajtogatok miközben már csak egy sarok választ el tőle: NEM MENJ BE A BÁLRA! NE TEDD! Én, mint egy öleb szót fogadok, és nem megyek be, visszafordulok és hagyom, hogy az érzelmek elöntsenek, elég csak a csuklómra nézni Istenem mit is tettem! De az érzésem, annyira könnyűnek éreztem a testem azután, annyira nyugodtnak, most még is sírok. Újra azt teszem, amit az avató után csak sétálok és sétálok addig, míg meg nem botlok, és el nem esek. Egy üres és kihalt utca nem vesz észre senki. Végre! Most már hangosan bőgök, mint egy gyerek, aki leejtette a fagyiját és utána sír. Ezt teszem egy darabig majd leseprem a ruhámról a koszt szerencsére nem látszik, őrölök neki, így nem kell magyarázkodnom emiatt. Amikor teljesen feltápászkodtam és a könnyeimet letöröltem a ruhám újra olyan, mint ahogy elindultam ránézek a telefonomra már 21:00 óra van ideje haza mennem. Épp hogy belépek az ajtón kapom is a vádaskodásokat, biztos bántottak vagy nem táncoltak veled és amilyen a természeted egyből meg is sértődtél-gondolták-. Bárcsak elmondhatnám! Bárcsak átéreznéd, most amit én! De mindehhez elszállt a csöppnyi erőm is, csak fel akarok menni és aludni, holnap felkelni és gondolkozni a jövőmről. Lassan megyek fel nem is fürdök le, nincs erőm csak befekszem az ágyba és annyira kimerült vagyok hogy rögtön el is alszom. A nap sugaraira ébredek fel, nincs fájdalom és más semmi sem. Elindulok a fürdőbe letusolok és a tegnap emlékei csak akkor jutnak eszembe, amikor a víz égeti, a csuklóm. Gyorsan végzek nem is reggelizek, csak lemegyek és felveszem a cipőm és a kabátom. Sajnos a gími közelsége miatt nincs időm gondolkodni a dolgokon. Felcammogok az ezernyi lépcsőfokon és újra az állatkertbe cseppenek bele. Nem is kell nekik 1 perc se már rám is kattantak és én nem is tudom, mit kezdjek, csak kimegyek nem törődve, hogy utánam kiabálnak. A folyóson sok az ismerős arc ismétlem, csak ismerős egyikük sem mondja azt, hogy igen én a barátod vagyok, számíthatsz rám. A mosdóban a kagylón támaszkodva próbálok megnyugvást találni, egyre csak azt hajtogatom  magamnak ma próba nem kell velük 2 órán keresztül együtt lennem. Az elkövetkezendő szünetekben rutinszerű minden, de végre valahára itt a várt idő, mehetek. Szinte, mint a torpedó megyek, le se lassítok addig, míg még egy ismerős arcot nem látok ö az egyetlen, aki meg is ölel, de nem is tudom ö se mondta ki azt a szót, hogy a barátom, mintha egy idegen szó lenne, amit meg se érdemlek. A távolból egyre közeledünk egymáshoz, és mint mindig megölel, de észreveszi azt a komor mosolyt az arcomon. Annyira őszintén kérdezi a hogylétemet, úgy érzem, a sírógörcs kerülget, fojtogat. Elmondjam vagy ne? Mond el!- súgja a tudatalattim - Nem veszíthetsz semmit! Ő csak hallgatja és próbálja feldogozni egyben meg is érteni. Annyi ragadt meg benne, ami az igazi lényege ennek, a szerintem elcseszett egész dolognak: ,, Feszült voltam, próbáltam feldolgozni ezt az egész lelki megpróbáltatást. Teli voltam bűntudattal és szégyennel mind az, amit ők próbáltak velem elhitetni magamról sikerült. Belenéztem a tükörbe és kevésnek, gyengének éreztem magam, sok volt ez az egész. Én ezt magamon veszetem le. Én- Levegőt! nem akarok zokogni- kárt tettem önmagamban és még most is teszek.” Még mindig áll, majd megszólal, a legrosszabbra voltam felkészülve arra, hogy kinevet és elmondja mindenkinek milyen szánalmas is vagyok. De nem, azt mondta, ami azóta is hatással van rám:,, Gyönyörű, okos, aranyos, kedves lány vagy. Van családod, akik támogatnak a barátaid akik melletted állnak. Ne tedd ezt magaddal!” Erre ledöbbentem és csak annyit tudtam kimekegni: ,, De hiszen nem egy barátom sincsen.”. Ő persze tágra nyílt szemekkel mondta: ,, Igen? És velem mi van? Én itt vagyok!” Erre már végkép nem számítottam megöleltem, rövid kis ölelés volt, becsengettek. Az életem azóta vett jó irányt. Végre! Van egy barátom! Már nem bántom magam semmi szükség arra, mostanra már tudom, hogy helytelen volt az egész, de van valami, ami örökké erre fognak emlékeztetni, a hegek és az osztály, amiben még mindig vagyok.                                    

Forgasd a tollad, írd ki magadból! Ez a Te oldalad! Küldd el nekünk írásodat, és szerkesztőink rövid átfutás után megjelentetik írásod! Miért is jó ez neked? Megoszthatod a világgal, barátokkal, ismerősökkel és másokkal gondolataidat és véleményedet a világról, egészségről, egészséges életről. Te hogyan képzeled el az életedet? Te hogyan tudnál segíteni másokon, hogy jobban és egészségesebben érezzék magukat a bőrükben? Most rajtad a sor! Ragadj billentyűzetet és gépelj!