/ A Te történeted / A változások nem mindig rosszak
  2014-03-25
Közzétéve

A változások nem mindig rosszak

Teljesen leizzadtam. A bőröm már forró és csak az jár a fejemben, hogy miért nem tanultam többet? ... A novella a KamaszPanasz Írópályázatára íródott. Ha tetszik az írás, like-old a bejegyzés alján, hogy március végén a szerinted legjobb mű szerzője nyerhesse meg a közönségdíjat!

 

A változások nem mindig rosszak

 

Teljesen leizzadtam. A bőröm már forró és csak azt jár a fejemben, hogy miért nem tanultam többet? - Nyugi! Nem lesz ez olyan nehéz. Bízz magadban és a tudásodban. Tegnap sokáig fent voltál és megtanultad – hajtogatom magamnak újra és újra, de miért nem tudom elhinni, hogy meg tudom csinálni?

- Tegyetek el mindent a táskátokba! A puskákat is. Igen Donát, ebbe beletartozik a nyitott füzeted is a padban. – mondja a tanárnő, mire felnevet az osztály, de én nem. Ők hogyan képesek nevetni? Hiszen ez a dolgozat komolyságot igényel!

*

Ha azt hittem, hogy már jobban nem is lehetek ideges, mint dolgozatírás előtt, akkor tévedtem. Dolgozatírás közben még nyugtalanabb voltam. Nem egyszer kiejtettem a tollat a kezemből vagy éppen elfelejtettem a bemagolt információkat és nem tudtam koncentrálni a dolgozatra. De a dolgozatokat összeszedték, és ha szeretnék, se tudnék már javítani a helyzeten. Mikor megszólal a csengő összerezzenek és kizökkenek a merengésből. Minél többet agyalok azon, hogy milyen lett a tesztem annál jobban elbizonytalanodom. A folyosón nagyobb a nyüzsgés, mint a karácsonyi vásárban és ilyenkor annyira picinek érzem magam. Csak egy apró kavics vagyok, amit mindenki ide-oda rugdos, ha unatkozik. Valaki hátulról a kezeit a szememre tapasztja.

- Na? Ki vagyok?

- A lány, aki megszínesíti az életem azzal, hogy megkeseríti azt.

- Talált-süllyedt. Milyen jó vagy ebben a játékban – Flóra felnevet, és közben kiveszi a szendvicsét a táskájából. - Hogy sikerült?

- Vacakul. Nem tudtam se hármast, se a hetest, se a négyes feladatot. – én is elkezdem enni a fűrészpor ízű szendvicsem. Minden falattal egyre rosszabb az íze.

- Ilyenkor elgondolkodom rajta, hogy mi vagy te? Valami UFÓ? Harminchárom feladat volt plusz egy kifejtős, de te pánikolsz, mert nem tudtál három kérdést! Nekem lenne okom aggódni, mert én a felét nem tudtam. – mindig is irigykedtem rá a nyugodtsága miatt.

- Fogadjunk, hogy gyenge lett. Tudod, olyan WC-be való.

- Állom a fogadást. Ha tényleg olyan selejt lett az a teszt, ahogy mondod, lehet egy kívánságod. Amit csak akarsz, de ha én nyerek, akkor randira hívod Donátot. – Kiköpöm a szendvicsem és most nem azért, mert megpróbáltam megenni egy ehetetlen ételt.

- Mond még egyszer!

- Hallottad. – azt az önelégült vigyort az arcodon.

- Tudod, ilyenkor nagyon szeretlek. Hasznos lesz az a kívánság.

- Nyugi van Párduc! Várjunk még ezzel. – Flóra magabiztos léptekkel besétál előttem a terembe. Órán többször is ránéztem és még mindig mosolygott.

*

Reggel elkéstem az első órámról, aztán írtam egy pocsék dolgozatot. A nap folyamán Flóra folyamatosan, megállás nélkül locsogott az ő szőke hercegéről (aki amúgy barna). Elhasaltam tesi órán és felhorzsoltam a térdem. De felhorzsolnám akár ezerszer is, ha nem kéne elmennem Apámhoz. Fel kell vennem újra a legtökéletesebb, legelragadóbb, bűbájosabb, kedvesebb mosolyom, amit csak ki tudok magamból préselni.

Úgy döntöttem, hogy sétálok a buszozás helyett, de már látom, hogy rossz döntés volt. Mindenem teljesen elázott a hajamból már csavarni tudom a vizet. Miért nem tudnak pontos időjárás jelentést adni? Nekem napot ígértek. Kérem a napomat! És most így kell odaállnom apám és a kis kolleganője elé. Még most se tudom, hogy volt képes ezt megcsinálni velem és anyával. Szeretem apát, de még az ő kedvéért se fogom megszeretni ezt a nőt. Hiszen tönkretette a családom! Olyan, mint egy hurrikán. Ahol végig halad csak pusztítást végez aztán, ahogy jött úgy ment és nem néz vissza. De a rombolás, az nem tűnik el csak úgy magától. Tartom magam mások előtt, de olyan nehéz ezt magamban tartani. De kinek mondhatnám el? Apámnak könyörögtem már, hogy jöjjön vissza. De többször nem fogok. Anyát megkeresni a gondjaimmal szörnyű hiba lenne, mert mióta elváltak apával nagyon labilis. Hol nagyon jó kedve vagy, hol mély depresszióba esik és félek, hogyha nem azt látja, hogy én jól vagyok, feladja. Mert jelen pillanatban csak én vagyok az egyetlen, aki miatt kitart. Flóra meg él a kis saját világában. A mesékben hisz, a szőke hercegben és abban, hogy nem szabad felnőni. Ráadásul most olyan boldog a hercegével, nem akarok belerondítani. Nagyszülők messze vannak, tesó hiányban szenvedek, más rokonoktól meg falra mászom. Inkább megtartom magamnak. Hisz nem olyan vészes ez az egész. Talpra tudok állni egyedül is. Másnak is váltak már el a szülei. Nem gondoltam, hogy örülni fogok annak, hogy esik az eső, de érzem, hogy sírni fogok. Régóta először.

*

Igen apa, igen apa, jól megy a suli. Persze meg van mindenem, amire szükségem van. Igen, klassz ötlet lenne, ha a szerveznénk közös programot. Amilyen gyorsan csak tudtam eliszkoltam onnan tanulás címszó alatt. Keserű száj ízzel távoztam még mielőtt haza ért volna apa mennyasszonya. A végén még kitalálták volna, hogy menjük el valahova együtt! Még csak az kéne. Vissza fele is sétáltam és közben a járdán egy követ rugdostam. Ez az apró kavics apa otthonától egészen anya házáig kísért. De vajon az én otthonom hol van? A két lakás között félúton vagy ahova be vagyok jelentve vagy ahol esténkét alszom? Talán ez nem erről szól. Talán ezt éreznem kéne. Mikor megérkeztem a nagy ház elé ahol éltem az apró kavicsot felvettem és elraktam a zsebembe.

- Haza értem! – kiáltom annak reményében, hogy Anya lejön az emeletről vagy kijön a konyhából, egy puszit nyom az arcomra és megkérdezi, hogy milyen napom volt. De már nem kérdezi. Nem bukkan fel hirtelen és nem faggat semmiről. Régen ez idegesített. Ma már csak hiányzik. Felmegyek az emeletre, miután a földszinten nem találom és bekopogok a szobájába.

- Gyere Kicsim! – milyen semleges becenév. Régen ez is másként ment. Általában Gyémánt Cukorborsó voltam, de egyszer sem Kicsim. Olyan kínos becenév volt ez, de személyes. De miért gondolkodok mindig az elmúlt, régi dolgokon. Vagy az ember mindig visszasírja az egykori életét? Nem tudunk tovább lépni? A változás riaszt meg? Anya a tükör előtt újra és újra körbefordul, derekán lesimítja a nem létező gyűrődéseket és beletúr bonyolultan felfogott hajába.

- Készülsz valahova? – a kérdés inkább, hogy hova?

- Randevúm lesz. – pofán csapás jobbról, balról majd gyomorszájon vágás egy lexikonnal. Körülbelül most ezt érzem. Annak az esélye, hogy apával randizzon úgy tippelem mínusz húszmillió. Akkor kivel randizik? Csak akkor jövök rá, hogy hangosan is kimondtam mikor Anyu a kezemért nyúl és az ágyra ültet.

- Talán ez most nehéz neked, de meg kell érteden, hogy azért, mert apádtól elváltam nem áll meg a világ.

- Nem is gondoltam, hogy megáll.

- De hiszen teljesen begubóztál! Szinte már ki se mozdulsz a szobádból.

- Sok volt a tanulnivalóm. – most kit győzködök? Magamat? És egyébként is ő is ezt csinálta.

- Csak azt szerettem volna, hogy tudd…. – de azt hiszem, sose fogom megtudni, hogy Anya mit szeretett volna, mert megszólal a kapucsengő és Anya olyan gyorsan megy ki a szobából, mint amilyen gyorsan én egyest kapok kémiából. Szóval hiperszuper gyorsan.

- Elmentem Kicsim! Vigyázz magadra! – kiáltja úgy, hogy már félig kint van a házból. Odamegyek az ablakhoz és onnan nézem, ahogy Anyu magas sarkú cipőjében eltipeg a ház előtt álló autóig, ahol egy férfi várja őt. A pasas ellöki magát a kocsitól, és egy puszit nyom Anya arcára. Innen persze nem látom, de tudom, hogy elpirult. Beszállnak a kocsiba és eltűnnek a házak között. Azt hiszem eljött az a pont, amikor már nem tudok mosolyt erőltetni az arcomra. Zokogás rázza az egész testem. Átölelem magam, de ez sem segít. Olyan magányosnak érzem magam, mert nincs egy lélek se, aki megértene. Fogalma sincs senkinek, hogy mi játszódik le benne, persze tudom, hogy nem is adok rá túl sok esélyt. Azt szerettem volna, ha valaki rám gondol, egy életvidám, mosolygós lány jusson eszükbe. Ez sikerült is azt hiszem, bár lehet, hogy Anya észrevett valamit. De nem sokáig foglalkozott pici lánya borús lelkivilágával.

- Jaj, de kretén vagy! Nem tehetsz szemrehányást az anyádnak! – mondom ki hangosan a falnak két szipogás között. Nem tudom ki ez férfi, de segített kibillenni Anyának a boldogtalanságból, hiszen már mióta nem láttam mosolyogni. Elképzelem, ahogyan izgatottan készülődik a randira a szobájában. De nekem ki segít abban, hogy ne lássam ennyire borúsan a világot? Széthullott a családom. Az én csodálatosan elképzelt jövőm összedőlt. Rápillantok a falon lévő bekeretezett fotóra melyen én állok középen és átölelem Anya és Apa vállát, miközben mögöttünk egy francia kastély áll. Mindenki boldog a kép készítésekor. Vagy csak annak tűnik? Mikor romlottak így el a dolgok? Minden miattam van. Mindig azt akartam, hogy én legyek a figyelem központjában és eközben nem figyeltem a körülöttem élőkre. Két zavaros és sötét gondolat között elnyom az álom, de csak az jár a fejemben, hogy nem is akarok felébredni.

*

Valamikor este 9 óra körül ébredtem fel. Anya még mindig nem volt otthon így úgy döntöttem, hogy bevetem a legnagyobb fegyverem a szánalmasságom ellen. A nutellát.

Sok nutellával a szervezetemben és az elhagyatottság érzés minimális csökkenésével együtt arra gondoltam, hogy talán Apa azért ment el, mert valami más dolgot akart az életében, mint a megszokottság. Anya azért virult ki annyira, mert valami olyan dolgot csinált, ami kibillentette a megszokott anya szerepből. Valahogyan arra jutottam, hogy azzal, hogy magamat sajnáltatom, és addig bőgök, míg a szemem nem dagad fel az nem egy jó irány az én tökéletesen elképzelt világomhoz. De az igazat megvallva az sem illik be a jó kislányos imázsomhoz, amit tenni készültem. Általában péntek esténként tanulni szoktam, mert nagy álmom, hogy egy neves egyetemre mehessek. Stresszesebb életet élek, mint a legtöbb tini, mert dúl bennem a megfelelési kényszer. De most kinek akarok megfelelni? Anya és Apa éli az életét. Nélkülem. Én is boldog akarok lenni és csak akkor lehetek boldog, ha élek! Nem érdekel a vacak dolgozat se, amiről fogadtam Flórával. Nem érdekel az sem, ha egyest kapok, mert nem írtam leckét. Mert nem tudok megfelelni mindenkinek és a lényeg az, hogy magammal legyek elégedett. És most egy dolgot akartam csinálni és az sem érdekelt, ha ez mindenkit meghökkent, mert nem így ismertek. Ki akarok lépni a komfort zónámból anélkül, hogy bárki is elítélne. Így felhívtam Flórát, aki totális ellentétem, és aki a péntek estéit nem tanulással tölti. Úgy 5 percig hallgattam, ahogy ujjong a telefonba, hogy végre a legjobb barátnője is elkíséri őt egy buliba. Aztán 5 percig hallgattam, ahogy káromkodik, mert éppen indulni készült, de így most be kell ugrania hozzám, hogy segítsen elkészülni. Ugyanis 16 éves múltam bár, de még egy házibuliban sem voltam sosem. Még csak nem is szórakoztam igazán. - Gyorsan, gyorsan Párduc! Zuhanyozz le gyorsan, én addig keresek egy ruhát neked. – Flóra nem hagy sok választási lehetőséget, betuszkol a fürdőbe és bezárja az ajtót.

Mikor kijövök kezében egy fekete pántnélküli fölsőt tart és az orrom előtt lengeti. Hát, ezt biztos nem az én szekrényemben találta. A képembe nyomja a felsőt, hogy vegyem fel. Fel is vettem, és tartottam a kezem, hogy adja oda a nadrágot, mikor rájövök, hogy nincs nadrág. Ami rajtam volt egy ruha. Csak egy nagyon, de nagyon rövid ruha.

- Ugye, ezt nem gondoltad komolyan?

- Mesésen festesz. – és igen, az a ruha talán tényleg írtó rövid, de ugyanennyire vagány is és ezt tetszett. Még jobban tetszett Flóra elégedett mosolya miután megcsinálta a hajamat is és beültünk a hercege, Ádám kocsijába.

A buli zaja már utcákkal előbb hallatszott. Mikor bementünk a nagy kétszintes házba valaki a kezembe nyomott egy műanyag poharat valami borzalmas szagú löttyel. Akkor nagyon elbizonytalanodtam, de barátnőm a kezét a vállamra tette és beljebb kísért a házba. A fejem zsongott, de nem az alkoholtól, hanem a sok névtől, ugyanis nagyon sokan mutatkoztak be, mint Flóra barátai. Mennyi mindenről maradtam én le! Itt állok egy házibuli közepén és táncolok a legjobb barátnőmmel, aki egy pillanatra sem hagyott el, még a mosdóba is elkísért, mert félt, hogy megijedek. Mert ez nem az én világ volt. Még csak a közelében sem jártam, de nagyon sajnáltam. Na, nem azt, hogy eltűnjek egy sráccal egy emeleti szobában és nem azt, hogy szétokádjak egy vécécsészét, mert túl sokat ittam. Hanem azt, hogy túl sokáig húztam, hogy felszabadult legyek. A korlátaim nagyon szűkek voltak és persze még mindig vannak (és mindig is lesznek), de már sokkal szélesebbek. Én hírhedten nem tudok táncolni és énekelni, de mikor megszólalt az egyik kedvenc számom az I wanna Rock, teli torokból üvöltöm, hogy: „Well, all i got to say to you when you tell me not to play, I say, no!” (ford. - nos, minden, amit el kell mondanom neked, amikor azt mondod, hogy ne játsszak az, hogy: nem!). A gondolkodásom már egyre tompább a fáradtságtól, mert a táncolásban rettentően elfáradtam. Odaszólok Flórának, aki szólt Ádámnak így elköszönünk, akitől el kell és lelépünk. Ádám nem ivott természetesen, mert vezetett, én nem ittam, mert nem. Bele akartam vágni, de nem felelőtlenül. Flóra viszont egy kicsit becsiccsentett és végig dumálja az egész autó utat hazáig. Áradozik arról, hogy ma este egy úgy új oldalamat ismerte meg. Vagyis ő nem azt gondolja, hogy megváltoztam, hanem azt, hogy kihoztam magamból egy új dolgot. Valamit, ami szintén én vagyok.

- Kösz, Párduc. Eszméletlen vagy. Sokszor nem is tudom, - Flóra a szemembe néz és elmosolyodik - honnan van neked mindenre energiád. Te vagy a legjobb!

Az esti kiruccanásom viszont hírtelen mesés, csodás, hiperszuper jóból egy szempillantás alatt váltott át kellemetlen és kínos szituációba. Mert mikor beléptem az ajtón, Anya állt az előszobában csípőre tett kézzel.

- Elmondanád, hol voltál? – kérdezi teljesen színtelen hangon, ami ezerszer rosszabb, mintha kiabálna.

- Flórával elmentünk egy buliba.

- Hogy hol voltál? El se hiszem. Ahogy kiteszem a lában te máris… - de belevágok a mondatába ingerülten és végre a sarkamra állok.

- Hadd emlékeztesselek, te mondtam, hogy nem mozdulok ki itthonról. És arra is emlékeztetnélek, hogy egyedül voltam itthon. Ebbe a bazi nagy házban teljesen egyedül péntek este. Miért ne mehettem volna el? 16 éves vagyok Anya! Eddig tudod miről szólt az életem? Arról, hogy elhitessem mindenkivel, hogy boldog vagyok. És arról, hogy bemagoljak olyan dolgokat, amiket a büdös életben nem fogok használni. Arról, hogy megfeleljek mindenkinek. Arról, hogy segítsek neked továbblépni a válás után. De nekem ki segített? Ki figyelt rám szerinted? A válásotok előtt se volt minden rendben, akkor is sokszor gondoltam arra, hogy teljesen értelmetlen minden, amit csinálok, és amit csinálok az se jó senkinek. Azon is sokat pörgött agyam, hogy amíg szórakoztam és mindig, minden programot lemondtam, mert azt mondtam, hogy nincs időm. De mindig rendesen viselkedtem, betartottam minden szabályt, soha nem káromkodtam, mindig tekintettel voltam másokra. Mindig időben itthon voltam és soha nem maradtam ki este. Nem feleseltem vissza, mindig rendesen és még annál is jobban tanultam és soha nem mentem bulizni. És soha nem éltem! Mert nem akartam nektek csalódást okozni. Azt szerettem volna, hogy CSAK ma este szabadnak érezzem magam. – életem leghosszabb monológja volt ez nekem azt hiszem. De minden szó igaz volt.

- Tudtam, hogy valamikor eljön ez a pillanat is.

- Milyen pillanat? Mire gondolsz?

- Mikor pici voltál, ahová leültettünk te ott maradtál. Csendben és meg se moccantál.

Ha valamibe belekezdtél addig csináltad, amíg nem lett jó. Apáddal mindig néztük Flórát, aki mindig hisztizett, kiabált a szüleivel és elszökött otthonról. Azt hittük, hogy majd te is ilyen leszel. De te pont az ellenkezője lettél. Talán ezért vagytok ilyen jó barátnők. A lázadó és csendes a lány. Mindig így hívtunk titeket. De én tudtam, hogy egyszer majd robbanni fogsz. – anya csendbe maradt. És némán sírni kezdett.

- Anyu, ne sírj, kérlek. Nem megyek el többet…

- Sajnálom. Tudom, hogyha téged megkérdeztek, hogy mi a tökéletes az életedbe, mi az, ami a legjobb, te azt válaszoltad, hogy a család. És mi tönkre tettük ezt. Sajnálom.

Változni fog sok minden az életedben. Nem feltétlenül most, de mindig lesznek változások. Te is változol. Látod? Ma este is kinyíltál és én olyan büszke vagyok rád.

Azt hiszem ez volt az, amit én mindig szerettem volna hallani. Ez a szó. Büszke vagyok rád. Ezért dolgoztam én mindig is.

*

Hétfőn kiosztották a dolgozatot. Jó lett szóval a fogadást elvesztettem, de egyáltalán nem bántam. Mikor a kezembe került a dolgozat örömömben felugrottam mire a tanárnő megkérdezte, hogy mi történt? Azt válaszoltam, hogy elvesztettem egy fogadást. Donát amúgy igen mondott, szóval randizunk.

Péntek este óta sok minden megváltozott és ezt mások is észrevették: több délutánra is programot szerveztek nekem. Anyának igaza volt. Kinyíltam és sokkal befogadóbb lettem a változásokra. Jobban megismerkedtem Apa mennyasszonyával, akiről kiderült, hogy nem is olyan rossz fej. Sőt, Anya új barátjával is találkoztam. Még dolgozok az ügyön, hogy megkedveljem. Furcsa, hogy a szüleim válása kellett ahhoz, hogy legyőzzem a megfelelési kényszerem. De ott az én biztos pontom, legjobb barátnőm Flóra, aki minden bizonnyal a totális ellentétem. De mindig, mindenben segít. Az első lépést nekünk kell megtennünk, de magunk mellé kell egy igaz barát, aki segít, ha megbotolnánk.

Forgasd a tollad, írd ki magadból! Ez a Te oldalad! Küldd el nekünk írásodat, és szerkesztőink rövid átfutás után megjelentetik írásod! Miért is jó ez neked? Megoszthatod a világgal, barátokkal, ismerősökkel és másokkal gondolataidat és véleményedet a világról, egészségről, egészséges életről. Te hogyan képzeled el az életedet? Te hogyan tudnál segíteni másokon, hogy jobban és egészségesebben érezzék magukat a bőrükben? Most rajtad a sor! Ragadj billentyűzetet és gépelj!