/ A Te történeted / Kegyetlen kamaszkor
  2014-03-24
Közzétéve

Kegyetlen kamaszkor

Hogyan érez az ember amikor szomorú? Mi jut eszébe, mikor átverik, megalázzák, semmibe veszik? ... A novella a KamaszPanasz Írópályázatára íródott. Ha tetszik az írás, like-old a bejegyzés alján, hogy március végén a szerinted legjobb mű szerzője nyerhesse meg a közönségdíjat!

 

Kegyetlen kamaszkor

 

 

Hogyan érez az ember amikor szomorú? Mi jut eszébe, mikor átverik, megalázzák, semmibe veszik? Hogy lehet túlélni a depresszió közeli élményt? Egy történet arról, hogy milyen kemény, és értelmetlen harcokat vívunk egymással, s mindez azért, mert nem vagyunk tisztában a körülöttünk történő dolgokkal. Egy történet egy lányról, aki a kamasz éveiben megjárta a poklot. A történetem egy lányról szól, aki önhibáján kívül nem tudott befogadni a társadalom. De mikor megbékélt magával az élete egyenesbe jött.

Minden héten, hatalmas erő kell reggel, hogy felkeljek, hogy be tudjak menni, az iskolába, hogy kibírjam a napot, a sértegetésektől és sajnálatoktól teli napot. Néha csak szeretnék átlagos lenni, aki semmivel nem tűnik ki, akit semmiről nem ismernek fel. De ez nem lehetséges, sose lehetek már a tömegbe olvadó lány.. Nem lehetek, mert egy barátom, alkohol hatása alatt örökre megbélyegzett.

Szülinapozni voltunk. Gyönyörű kora tavaszi időjárás volt. A fák még kopaszon álltak, a fényes napsugarak tökéletesen világították meg azokat.  Egy átlagos bulinak indult. Alkohol, zene, tánc, rágcsálni való. Éjfél körül lehetett, mikor elindultam haza. Egyedül mentem a sötétben, mikor észrevettem, hogy valaki követ. Nagyon megijedtem, ezért elkezdtem gyorsabban lépkedni. Összerezzentem, mikor valaki utánam kiabált, de a hirtelen felismerés, miszerint az egyik barátom kiabált utánam hamar megnyugtatott.

Megkért, hogy várjam meg, és hazakísér. Visszamentünk a buliba, mert ott hagyta a telefonját. A buli kezdett a végéhez közeledni, az emberek elkezdtek haza szállingózni. Csak páran ültünk bent, mikor az egyik lány, Berni rosszul lett. A többiek, nem tudtak mit tenni, mert ők sem voltak már józanok, rám nézve vártak, hogy én majd intézkedem. Kikísértem Bernit a levegőre, hátha jobban lesz. A levegő segített neki, már kezdett valami szín jönni az arcára, mikor azt mondta, hogy inkább Ő is hazamegy. Elkísértem a kiskapuig. Azt mondta, nem kell segítség hazatalál egyedül is. Visszamentem a házba, mikor visszaértem, a többiek az ital hatásai miatt, elkezdték gyújtogatni a papírfecniket. Már mondtam hogy, én inkább mennék, mikor a fiú, Ádám, aki nagyon tetszett, oda jött hozzám, hogy maradjak itt. A kezében, egy éppen akkor meggyújtott papírdarab.

Közel jött hozzám, és hozzám akart érni, de az égő anyag hozzá ért a ruhámhoz. Pánik tört rám. Megijedtem. Az érzés, ahogy a láng, hozzá ért a kezemhez, és égette a húsomat, iszonyúan fájdalmas volt. A fejemhez kaptam, gondoltam majd a tűz elalszik. A hajam úgy gyulladt be, akár egy szalmaszál. A fejbőrömet égette a narancssárgán izzó tűz. A következő, amire emlékszem, hogy valaki leöntött hűvös folyadékkal. Rettenetesen fájt, hisztérikusan kezdtem sírni, mint akit egész éjjel kínoztak. A barátom behívta a szüleit, Akik megdermedtek, és csak néztek. A nő, aki rémülten nézett rám, akinek a szemében annyi aggodalom volt, hogy szinte kicsordult belőle.

Elájultam..

A kórházban ébredtem, kibírhatatlan fájdalmat éreztem, a fejem bekötözve, a kezem szintén. Az első kép, ahogyan édesanyám a kezemet szorítva, ülve alszik mellettem, a szeme megdagadva a sok sírástól. Szívszorító volt Őt így látni. Nem tudtam visszaaludni, folyton csak az járt a fejemben, hogy mi történhetett. Pár óra telhetett el, mikor egy kis szorítást éreztem a sérületlen kezemen. A mellettem ülő nőre pillantok, aki reménykedő szemekkel bámul engem. Látom rajta, hogy beszélni szeretne, de nem tud. Zokogni kezdett mellettem.

Sírtam vele együtt, és felültem. A gyors testhelyzetváltás miatt, lüktetni kezdett a fejem. Percek teltek el, mikor már meg tudtunk szólalni. Elmondtam neki, hogy jól vagyok, nem lesz semmi bajom. Ő ismételten, sírva fakadt, vigasztalhatatlan volt. Napokkal később elkezdtek gyógyulni a sebeim. Megbirkóztam a tudattal, hogy soha többet nem lesz saját hajam. Sosem fog eltűnni a seb teljesen. De nem zavartak. A kórházban nem voltak ítélkező szemek.

Hetekig voltam még kórházban, különböző vizsgálatokra kellett mennem. Tavasz van, a fákon már gyönyörű, formás levelek zöldellnek. Különböző élénk színű virágok nyílnak a kiskertekben, melyeknek pompás illatuk betölti a levegőt. A levegőt. A levegő hiányzott a legjobban. A friss levegő, melyet már nem csak a kórház falain belül érezhetem. Csodálatos érzés volt, hogy kiszabadulhattam onnan. A következő olyan feladat, amivel meg kellet birkóznom, hogy vissza kell mennem az iskolába. Már vágytam a barátaim társaságára, nagyon hiányoztak.

Másnap reggel ideges voltam, a fejemre egy kendőt kötöttem. Édesapám vitt reggel iskolába kocsival. Az iskolába belépve rossz érzés fogott el, de elhessegettem, gondoltam mi baj történhetne?! A folyosón végig menve csak suttogást hallottam a hátam mögött, és megdöbbenő szemek pillantását kellet kibírnom. Az osztályomba belépve, csend lett. A csend, amely belém hasított, megdöbbent tekintetek, rémülettel teli arcok.

A szánalom, amelyeket leolvastam mindenkiről, hogy mennyire sajnálnak. Azt mondták, nem tudják elképzelni, hogy történhetett. A régi barátnőim, akikkel a szörnyűség előtti időszakban elválaszthatatlanok voltunk, most szóba sem állnak velem. Az a véleményük, hogy már nem illem közéjük. A világ ami eddig tökéletes volt számomra, abban a pillanatban dőlt össze bennem. Az eddigi életem egy hazugság volt, egy színjáték, melyben csak a népszerűség játszotta a főszerepet.

Teltek a napok, a hetek, és kezdett fészket rakni bennem, egy érzés. A hiány. A barátaim hiánya. A mindennapi csevegés már a mólt részévé vált. Az emberek nem köszöntek nekem, mint az előtt, a fiúk nem néztek rám. A gyerekek az utcán féltek tőlem. Kín végig menni, egy forgalmasabb utcán. A gúnynevek, amiket rám aggatnak, miszerint a sebes, vagy a tüzes csajszi, vagy a legrosszabb, amikor utánam kiabálnak, hogy csak magamnak köszönhetem.

Nem tehetek erről, nem én tehetek róla! Ítélkeznek, úgy, hogy azt sem tudják mi történt.

Hetek óta egyedül vagyok napmind nap, egyedül ülök, és hallom ahogy rólam beszélnek a hátam mögött. Hallottam, amint azt mondják, hogy undorítóan nézek ki, és hogy rosszul vannak tőlem. Szerintük az ilyen embernek nem is kéne élnie. Azoktól a személyektől ezt hallani, akik egykor az életem részei voltak a legszívszaggatóbb érzés a világon.

Mindennap sírva mentem haza, sírtam egész délután. Anyukám sosem látott, mert nem akartam, hogy aggódjon miattam. Nem akartam, hogy Ő is szenvedjen.

Meg akartam felelni nekik, hogy hátha visszafogadnak. A vágy hogy újra lehessenek barátaim, szinte már fájt.

Leírhatatlan érzés, amit ekkor éreztem, mintha az egész életem egy hazugság, csalódás, a tudat, hogy az emberek, akik igazán szeretnek, csak a családom tagjai. Nem akartam így élni, hogy tudom, hogy mindenki lenéz, sajnál, undorodik tőlem. Az egyetlen, ami eszembe jutott, hogy úgy sem hiányolna senki, véget akarok venni az állandó fájdalomnak..

Elgondolkodtam. Bevillant egy arc, vagy kettő, és egyre több. Olyan személyek néztek rám, akik bánnák, ha nem lennék, aztán eszembe jut, amit a dédnagymamám mondott nekem a halála előtt.

„Kincsem, az élet olyan dolog, mint a szivárvány. Mindenki tudja, hogy előbb esnie kell az esőnek, aztán ki kell sütnie a napnak, és gyönyörködhetünk a látványban.”

Igaza volt. Nem tehetem meg! Nem teszem meg, mert küzdenem kell! Nem hallgathatom folyton meg, mások rágalmait, mikor el sem tudják képzelni, hogy miken mentem keresztül.

Úgy éreztem bizonyítanom kell. Nem másnak, hanem magamnak. Már nem akartam megfelelni senkinek, csak önmagamnak.

Másnap kendő nélkül mentem iskolába, és feltűrtem a pulóverem úját, ezzel feltárva a szörnyű buli következményeit. A buszon az emberek feltűnően bámultak, de nem szóltak egy szót sem. Az idősebbek együtt érző mosolyt küldtek felém, a fiatalok csak néztek. De ez most más volt. Valahogy nem zavart. Az önbizalmam az egekbe szökött. Jó érzés volt újra iskolába menni, hogy nincs gyomorgörcsöm, hogy aznap mi fog történni.

Életem egyik legfontosabb napja volt! Aznap tisztán emlékszem, hogy fél nyolcra értem be, és a portás néni vidáman köszönt nekem. Az osztálytársaim nem hallgattak el, mikor beléptem az ajtón, hanem KÖSZÖNTEK! Néhány lány elkezdett rólam beszélgetni,  de odamentem és megmondtam nekik, ha mostantól valami bajuk van, mondják meg a szemembe. Elhallgattak, és haragosan néztek rám. Álltam a tekintetüket. Megsértődve rohantak ki a teremből, a többiek nevetve néztek utánuk. Büszke voltam magamra, hogy meg tudtam tenni. Most először érzem magam jól, mióta a balesetem megtörtént.

Rájöttem, hogy mások véleménye egyáltalán nem számít, ha önmagunknak meg tudunk felelni, akkor ez épp elég. Sok tini, azt hiszi, hogy beilleszkedhet azzal, hogyha mások, elvárásainak megfelel. Viszont ebben a korszakban, különösen érzékenyek vagyunk, és a meggondolatlanul kimondott szavak hatalmas lelki törést okozhatnak, amiből nem mindenki tud kikászálódni. Sok kamasz, az önsanyargatást, látja megoldásnak, mint például a vagdosást, vagy az éhezést.

 

Forgasd a tollad, írd ki magadból! Ez a Te oldalad! Küldd el nekünk írásodat, és szerkesztőink rövid átfutás után megjelentetik írásod! Miért is jó ez neked? Megoszthatod a világgal, barátokkal, ismerősökkel és másokkal gondolataidat és véleményedet a világról, egészségről, egészséges életről. Te hogyan képzeled el az életedet? Te hogyan tudnál segíteni másokon, hogy jobban és egészségesebben érezzék magukat a bőrükben? Most rajtad a sor! Ragadj billentyűzetet és gépelj!