/ A Te történeted / Életem története
  2014-03-18
Közzétéve

Életem története

Nem könnyű egy fiatal tini élete, a mai világban. Tudom mit éreztek ti, akik áldozatok, mint én, de nem volt ez mindig így... A novella a KamaszPanasz Írópályázatára íródott. Ha tetszik az írás, like-old a bejegyzés alján, hogy március végén a szerinted legjobb mű szerzője nyerhesse meg a közönségdíjat!

 

Életem története

 

 

Nem könnyű egy fiatal tini élete, a mai világban. Tudom mit éreztek ti, akik áldozatok, mint én, de nem volt ez mindig így. Mikor kicsi voltam, gondtalan gyermekkorom volt… legalábbis én akkor úgy hittem. Most így visszatekintve rá, nem biztos, hogy tényleg az volt. Sok minden történt a családomba, ami kihatott a későbbi életemre. A nagyszüleim nagyon korán meghaltak, a szüleim folyton veszekedtek, és veszekedések után édesanyám azt éreztette velem, hogy mindenért én vagyok a hibás. - Sokszor elnyomott, valószínűleg ezért sem tudok egy vitában sem nyerni. - Néha még most is emlékeztet erre.
Mindig is szerettem volna valahova tartozni. Érezni a szeretett, a törődést, és azt, hogy mellettem áll valaki, bármi történjék is.  Ezért is lehetséges az, hogy negyedikes koromba egy rossz társaságba keveredtem. A barátnőm, Klaudia két évvel volt idősebb nálam, de egy osztályba jártunk, így mindig együtt lógtunk. Elválaszthatatlanok voltunk. Úgy gondoltam akkor, ő a legjobb barátom, mert megadott mindent, amire én vágytam. Figyelem, barát, egy ember, aki mellettem áll. De sajnos mindennek megvan a maga ára. Ha ő lebukott mindig magával rántott. Feldobott, hogy ne keljen egyedül bűnhődnie. Én nem buktam le sokszor, inkább ő, de akkor sem dobtam fel őt, magam vittem el a balhét, mert úgy éreztem, egy barát bármire képes a másikért. Hisz a barátság erről szól. Összetartás, hűség, önzetlenség. Ezért is volt az, hogy képes voltam eltörettetni az ujjam, csak hogy őt megvédjem, mikor összeverekedtünk pár nagyobb sráccal.


Most amit mesélni fogok, lehet, hogy durva lesz, és megutáltok ezért, de mint minden mesékben, a rossz megbűnhődik. A kérdésem csak annyi lenne, hogy a jónak miért kell bűnhődnie? Miért kell annyi kínt kiállnia, hogy később akár rosszá váljon? Miért nem lehet egyszerűen a rossz rossz, a jó meg jó? Miért kell ezeket a szerepeket folyton cserélgetnünk? Csupán csak a túlélésért?!

Tettünk pár diákcsíny akkoriban. Nem felejtem el, hogy írtunk egy szerelmes levelet egy lánynak, mintha egy srác írta volna. A lány, szegény naiv elhitte. Persze lebuktunk, mielőtt bármi történhetett volna, mert a tanár rájött a kézírásból, hogy ki írta a levelet… Claudia. Mikor megkérdezte az osztályfőnök a barátnőmtől, hogy volt-e valaki más is, akivel kitalálta, ő sírva rögtön elárult engem. Félt attól, hogy egyedül kap ki… persze nem kaptunk érte semmi büntetést, csak bocsánatot kértünk a lánytól.
Ezek után jöttek a lógások, illetve a cigi. A barátnőm egyre durvább dolgokat akart csinálni. Például ellopni egy pólót, hogy megmutassa mekkora menő. Én hiába mondtam neki ne csinálja, ő megtette. Természetesen vele együtt engem is elkaptak, ami miatt majdnem még a rendőröket is kihívták. Szerencsére volt annyi eszünk, hogy azt hazudjuk, még csak 10 évesek vagyunk… én nem is hazudtam sokkal kevesebbet, mert éppen akkor töltöttem volna a tizenegyet, de a barátnőm, ő már tizenhárom volt. Miközben az irodába tartottunk, Clau kitalálta, mondjuk azt, hogy testvérek vagyunk. A mai napig nem tudom miért akarta ezt mondani, de én bele egyeztem. Az irodába felvették az adatinkat. Kor, név, szüleink neve, telefonszáma, és lakcím. Mikor azt mondtuk a nőnek, hogy testvérek vagyunk, ő szemöldökét összeráncolva, mérgesen ránk nézett, majd megkérdezte: „Ez biztos?” Én rögtön rá vágtam határozottan: „Igen, testvérek vagyunk! Egy az anyánk!” De a barátnőm elsírta magát, és oldalba vágott. „Ne hazudj! Nem, nem vagyunk testvérek!” Ekkor lehet, hogy megsajnált mindek a nő, nem tudom, de azt mondta: „Elmehettek, de ha még egyszer lopni mertek, nem ússzátok meg rendőrök nélkül”. Annak ellenére, hogy ő volt mindig, aki bele vitt a balhékba, mégis ő volt a gyenge láncszem. Hazafelé tartva egymás mellett kullogtunk, mikor egyszer csak megszólat a barátnőm vidáman: „De jó, legalább az én címemet nem tudják! Tőlem nem kérdezte.”

Ekkor döbbentem rá, hogy viszont az én adataim mindegyikét ismerték, és ettől a naptól kezdve, valahányszor megcsörrent a vezetékes telefonunk, vagy a kapucsengő, én voltam az első, aki felvette. Rettegtem attól, hogy kiderül, amit tettünk. Azt talán nem is kell mondanom, hogy 3 évig nem mertem annak a bolt közelébe se menni, és a mai napig félek attól, hogy bármi gyanúsat tegyek egy boltba, nehogy azt higgyék, hogy lopok. Elképesztő, hogy egy ilyen eset, mekkora traumát képes okozni.

Attól a naptól kezdve, többet nem beszéltem Klaudiával. Kerültem őt. Még két évig jártunk egy osztályba, majd másik suliba kerültünk. Más ember lettem. Teljes ellentéte önmagamnak. A nyitott, vidám, és csíntalan Abigélből, aki bármit képes volt, csak hogy tartozzon valahová, egy zárkózott, csöndes lány lett, aki mindig egyedül volt. Középiskolába kerülésemkor váltak el a szüleim is. Sokan bántottak az új iskolába, nem feltétlenül testileg, inkább lelkileg. Cikiztek, gúnyolódtak, sértegettek és kiközösítettek. Sokszor már elgondolkodtam az öngyilkosságon is, és megesett többször is hogy álomba sírtam magam. A szüleim ebből semmit nem vettek észre, de nem is vártam el tőlük. Nem is tudom, hogy élhettem túl azokat a napokat. Volt olyan hetem, hogy egyszerűen, ha az iskolára gondoltam, vagy csak megláttam a táskámat, már gyomorgörcsöm volt, szorított a szívem, és olyan hányingerem volt úgy, hogy napokig nem tudtam enni. Pánik rohamaim voltak. Ezektől csak akkor tudtam megszabadulni, mikor valaki ott volt mellettem, és elterelte a figyelmem, de ez nagyon ritka volt. Nem tudtam kivel beszélgetni.

Megtörtént az az eset is, hogy egyszer megvertek. Összeszólalkoztam egy lánnyal az osztályba. Igazi kis ribi volt, tudjátok, olyan, aki minden sráccal lefekszik, gazdag szülei vannak, és mindennel elhalmozzák, ezért azt hiszi, ő a főnök, és ő a legszebb. Az a tipikus hosszú lábú, szőke hajú lány, akinek az arcát egy tonna smink fedi. Na, szóval, összeszólalkoztam vele, mire ő egyszer csak elkapta a hajam, és elkezdte rángatni. Pechjére, én szeretek verekedni. - Ott tudom igazán ki élni minden dühöm, és bár ha néha kék zöld foltosan jövök ki belőle, szeretem azt a fájdalmat, mert tudom, hogy élek. A másik, az ember a testi fájdalmat könnyebben el tudja viselni, mint a lelkit… a seb beforr, de a lélek nem. Bár ezek ellenére nem vagyok az az agresszív típus, mert tudom, ha bántok valakit, nekem származhat belőle bajom. De ha önvédelemről van szó, akkor nem hagyom magam. -  Megragadtam a lány csuklóját, és kitekertem-, de nem úgy, hogy eltörjön, csak finoman- . Ő felvisított, mire barátnői, a közelébe teremtek, és az egyik, a magas sarkú cipőjével a térdhajlatomba lépett, mire én térdre rogytam, aztán elkezdtek a táskájukkal ütni. Eleredt az orrom vére, ahogy az egyik orrba vágott, a kistáskájával. Pont akkor jött ki az egyik tanár a teremből. Rájuk kiabált. A négy lány ártatlanul nézett a tanárra, „Ők nem csináltak semmit. Én támadtam nekik.” Szerencsémre nem hitte el a tanárnő, mert tudta, hogy én amolyan csöndes, vissza húzódó lány vagyok, de ezek ellenére, semmi büntetést nem kaptak. Sajnos ez olyan iskola volt, ahol az ilyen szép lányok, bármit tehetnek. Ellophatják a naplót, megtéphetik a másikat, bármit tehetnek, nem kapnak büntetést. De nem bántam, már annak is örültem, hogy én nem kaptam érte semmit. Ezek után nem mertek engem bántani… testileg, ehelyett csak kiközösítettek, és minden féle csúnyát mondtak rólam. Néha azt kívántam, jobb lenne, ha megütnének, mint azokat hallani, amiket ők kitalálnak, és híresztelnek rólam. Ezerszer jobb lett volna.

Tizenegyedikes voltam, mikor az iskolákba bevezették a kötelező iskolapszichológust. Abban reménykedtem, hogy ha elmegyek, majd ő tud nekem segíteni. Bár elmentem hozzá, de mint mindig, egy olyan álarcot voltam képes felvenni, amin még ő sem volt képes átlátni… vagy nem is akart… nem tudom. Sokszor úgy mentem oda, hogy most elmondok mindent, mert már nem bírom tovább, de nem mertem. Annyiszor elárultak már. Annyiszor csalódtam már az emberekben, hogy egyszerűen nem tudtam benne bízni. Féltem attól, hogy nem hisz nekem, vagy engem okol majd mindenért, így nem mondtam semmit. Folyton arról álmodoztam, hogy ha elvégzem ezt az iskolát, akkor elmegyek innen messzire, és soha nem jövök vissza, és akkor nem bántanak soha többet. De sajnos ez nem így van. Hiába menekülsz, mindig lesznek olyan emberek, akik bántanak. Rá jöttem, ahhoz, hogy boldog legyek, ott kell győznöm ahol a legnagyobb fájdalmat kaptam, ahonnan indult minden. De erre csak sajnos, csak ballagás után jöttem rá.

Az én kiutamat egy olyan hely adta meg, amire soha nem gondoltam volna, hogy oda kerülök. Munkát vállaltam, egy ismeretlen helyen, ami a városunkba volt. Megfogattam, hogy más ember leszek. Olyan, aki mindig mosolyog, mindenkivel kedves, és mindenkivel jóba van. Valószínűleg ezt csak azért sikerült véghezvinnem, mert az ottani emberek hozzá állása is más volt. Persze nem tagadom, ott is voltak olyan emberek, akik folyton fúrták a másikat, de azok hamar ki is hullottak, mert az a közösség nem fogadta be őket. Barátokra leletem. És hirtelen elhittem, minden lehetséges. Nem akartam többet menekülni. Örökre ott akartam maradni. És bár attól függetlenül, hogy ott boldog voltam, máshol ugyan úgy bántottak. De találtam egy olyan barátot, aki megtanított arra, hogy az élet túl rövid, hogy szenvedjek, és hogy ne foglalkozzak olyan emberekkel, akik nem érdemlik meg a barátságomat. Az mondta, csak mindig mosolyogjak, és engedjem el a fülem mellett ezeket. Persze ez nem könnyű, de ő mindig mellettem áll, és segít abban, hogy megtanuljam, hogyan kezeljem ezeket a dolgokat. Hogyan védjem meg magam. És ezért hálás vagyok neki. Ilyen egy igazi barát.

Urbán Orsolya

Forgasd a tollad, írd ki magadból! Ez a Te oldalad! Küldd el nekünk írásodat, és szerkesztőink rövid átfutás után megjelentetik írásod! Miért is jó ez neked? Megoszthatod a világgal, barátokkal, ismerősökkel és másokkal gondolataidat és véleményedet a világról, egészségről, egészséges életről. Te hogyan képzeled el az életedet? Te hogyan tudnál segíteni másokon, hogy jobban és egészségesebben érezzék magukat a bőrükben? Most rajtad a sor! Ragadj billentyűzetet és gépelj!