/ A Te történeted / Ne félj!
  2014-03-17
Közzétéve

Ne félj!

Aznap nagyon fura érzések kavarogtak bennem. Mintha nem is egészen lennék ura annak, amit mondok vagy teszek. Valószínűleg csak azért, mert napok óta nem aludtam rendesen és nagyon kimerült vagyok… A novella a KamaszPanasz Írópályázatára íródott. Ha tetszik az írás, like-old a bejegyzés alján, hogy március végén a szerinted legjobb mű szerzője nyerhesse meg a közönségdíjat!

 

Ne félj!

 

 

Aznap nagyon fura érzések kavarogtak bennem. Mintha nem is egészen lennék ura annak, amit mondok vagy teszek. Valószínűleg csak azért, mert napok óta nem aludtam rendesen és nagyon kimerült vagyok…

Szokásomhoz híven, mikor hazaértem, és meggyőztem magamat arról, hogy most bizony meg kell írnom a magyar fakultációra beadandó fogalmazást, lusta léptekkel bevonszoltam magam a szobámba és benyomtam a körülbelül 20 éves számítógépet, ami óriási morajlással - és 10 perces betöltéssel - hálálta meg, hogy hasznomra lehet. Ha nem tudnám, azt hinném fellázadt ellenem a technika. Teljesen életkedvtelen hangulatban ledobtam magam az ágyra és üveges tekintettel csak bámultam magam elé, amíg várakoztam a „modernizáció csúcspontjára”. Ahogy élet szállt a gépezetbe, a múltkor véletlen bekapcsolva maradt hangszóró hangosan felkiáltott és ezzel egy időben, mintha egy kis villanykörte világosodott volna meg a fejem felett. A kezembe kaptam a telefonom és a híváslistába léptem. A kütyü kétszer, hosszan, kicsörgött majd beleszólt, a jól ismert, dallamos hang:

-          Szia. Na, mi a helyzet?

-          Hello, hát… Hol vagy? Mit csinálsz? - tettem fel azokat a kérdéseket, amit minden egyes telefonbeszélgetés elején szoktam.

-          A lakásban, és még semmit. Nem rég értem haza, de valószínűleg nem maradok sokáig, mert átmegyek az egyik kolléganőmhöz. Miért? Te? - válaszolt és kérdezett vissza rögtön. Pont, mint valami helyzetjelentés, kezdődött a beszélgetésünk.

-          Fél órája értem haza. Hulla vagyok. De egy csomó dolgom van, szóval segítned kell. És igen, jól hallottad, segítened kell, igen neked. - ismétléssel nyomatékosítottam benne a lényeget.

-          Ahj, miben? - siránkozott és hallatszott a hangján a zavar, el tudtam képzelni ,milyen arcot vág ilyenkor.

-          Szóval van egy fogalmazásom, mármint egy ilyen házi dolgozat. Arra gondoltam, hogy mivel a tiéd, egy igen - mondhatni - szép hivatás, veled készítek interjút.

-          Te jó ég! - csattant fel. - Nem tudom - habozott. - Mi lenne, ha a másik testvéredet zaklatnád ilyen kérdésekkel? Ő is ápolónő.

-          De az nem ugyanaz. Te dolgoztál a krónikus osztályon, is, ahol a betegek jó része fekvő beteg. És az úgy mégis… - elváltoztattam a hangom is, remélve, hogy ez meghatja. - Na, csak pár kérdés.

-          De akkor tényleg „pár” legyen. - a hangja sokkal inkább volt duzzogó, mint beleegyező. Én mégis hirtelen kedvet kaptam a faggatózáshoz, tehát belekezdtem.

-          Szóval, mikor is kezdted? - hangzott az első kérdésem. Sablonos - gondoltam magamban, de hát, hogy máshogy kezdhetném? Hogy kell egyáltalán egy interjút kezdeni? Az első lépés az volt, hogy miután felfedeztem a telefonbeszélgetés adta lehetőségeket diktafonra állítottam a masinát.

-          Te is tudod. - csapta oda a választ.

-          Ne már. Mi ez a passzivitás? Fogadd el, hogy interjúalany vagy, és kérlek, legyél egy kicsit készségesebb. - szidtam le - Szóval 21 voltál. Igaz? - kissé bizonytalan voltam, hisz amikor ő elkezdett dolgozni én még kislány voltam, nem igazán emlékeztem.

-          Igaz.

-          Jó, akkor… szóval… elég sok tapasztalatod van már. A krónikus belgyógyászaton kezdtél. Mesélj erről! Ez érdekel a legjobban. Ezekről a betegekről annyit tudok, hogy valami súlyos belgyógyászati megbetegedés miatt kerülnek oda. - puhatolóztam, de nem sok sikerrel. Nem igazán konyítok ehhez, de komolyan érdekelt. Azt tudtam, hogy a kórház egy olyan részlegéről van szó, ami elég elrettentő.

-          Igen. Csak belgyógyászat, de őszintén, szólva ezt a közel 60 ágyas fekvőbeteg osztályt, azért nem választja egyik nővér sem szívesen munkahelyéül, mert itt a legmagasabb a halálozás száma. - mondta immár komoly, egész hivatalos hangon.

-          Mesélj a hangulatáról. Milyen gyakori volt az elhalálozás, ahogy te mondtad? Na és mit csináltál naphosszat vagy éppen éjszaka, ha úgy adódott?

-          A hangulata. Nem is igazán találni rá szavakat. A szagok… meg az, hogy tudtad, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Hogy mit csináltam? Mint egy hospice: lekezeltem a sebeket, ami rengeteg helyzetben elég - sajnos azt kell, mondjam - gyomorforgató volt, teljesen önhibámon kívül. Gyógyszereltem, na meg az ételt - reggelit, ebédet, vacsorát- kiosztottam, és természetesen pelenkáztuk. Tisztázzuk, hogy habár sok volt az idős beteg, gyakran akadt olyan is, aki épp, hogy elmúlt 50 vagy pedig kicsivel afelett járt, ami nem valami túl magas életkor, főleg nem egy ilyen típusú részlegre, ilyen típusú ellátottságra szorulva. Hiszen mind tehetetlenek voltak. Ha csengettek az ágy melletti kis csengettyűn, akkor bementem a kórterembe és végrehajtottam a kívánságukat. Már amennyire ez lehetséges volt. Emlékszem egyszer egy idős néni elküldött, hogy zárjam be a tyúkjait. Többször előfordult az éjszakai műszakban is, hogy „eltávozott” valaki, ilyenkor felhívtam telefonon az orvost és ő bejött és mindent feljegyzett hivatalosan. Azután, jegyzőkönyvet írtunk az elhunyt ingóságairól, amik nála voltak a kórházban. Szánalmat keltő volt, hogy meddig vész egy emberélet és a vele járó öntudatlanság… A látvány sem volt jobb. A betegeken mindig lehetett látni, ha közel jártak a halál beálltához. Ilyenkor nagyon jól látható elváltozások történnek a testen. Általánosan a vonások kiélesedése, és az ajkak résnyire nyitottsága a leginkább jellemzők, de elég sokszor előfordultak cyanotikus foltok is. - kaptam egy bő és elkeserítő választ. Ez az egész annyira szörnyen hangzik.     

-          Azt mondtad öntudatlanság? Az mégis hogy nyilvánult meg? És mi az a cyanotikus folt, vagy mit is mondtál? - értetlenkedtem.

-          A cyanotikus folt, csak annyit jelent… vagyis azt jelenti, amikor a bőrön már megjelennek a kihűlt lilás foltok. - hatásszünetet tartott. Gondolom tesztelte, hogy miként hatnak rám az előbb említett dolgok. Te jó ég - gondoltam magamban és lefagyva és érdeklődve hallgattam, amit tovább mond.

-          - Öntudatlanság. Hát persze. Legtöbbjük általában az édes anyukhoz illetve az édesapjukhoz beszéltek. - folytatta tovább, átszellemülve. - Gyakran ilyen mondatok hangoztak el: „Megyek már édesapám” vagy „Itt vagyok anya, de még nem akarok veled menni.” Persze nem szóról szóra ezek, de ezekhez hasonlók és mind ilyen felépítésű jajbeszékelés. A legrosszabb emlékem, egy daganatos beteg elvesztése volt. Emlékszem a nővérszobában voltam… csengettek, amikor bementem a beteg a földön feküdt és egy 20 cm-szer 30 cm-es vértócsa volt mellette. Akkor még nagyon kezdő voltam, azt se tudtam mit tegyek. Rohantam és nyomtam a hívógombot az intenzíveseknek, de ők túlkésőn értek oda… - hangja hivatalosból együttérzővé vált. Éreztem, hogy neki is felkavaró ezeket az emlékeket előrángatni.

-          Ilyenkor 21 éves voltál. - kijelentés volt, nem kérdés. Méghozzá megbotránkoztató.

-          Igen, elég fiatal voltam - tudta rögtön mire gondolok. - De ez nem volt akadály vagy ilyesmi. Nem is, rosszul fogalmaztam. Ez olyan helyzet volt, ami eleinte igen nehéz volt nekem. Biztos emlékszel rá. - igen tényleg emlékeztem, hogy nagyon megviselte eleinte… De nem szóltam közbe, tudtam, hogy folytatja még. - Hiszen nagyon nehéz hozzászokni, de igenis egy idő után már szinte természetessé válik a halál jelenléte és talán jobb is, hogy ilyen fiatalon láthattam ilyen szörnyű dolgokat. Vagyis, hogy akkor ott valami helyreállt bennem. Egy idő után más szemszögből is tudtam látni az ottani dolgokat. Ez az élet rendje. Mindig is ez volt, és ha anno, akkor nem kerülök oda, akkor nem tudnám értékelni úgy az életemet sem. Ahogy láttam azokat az embereket, akik küzdöttek, elfogadtak, majd beletörődtek. Talán ez is a mai fiatalság baja. Olyan keveset látnak az életből és azt hiszik, mindent tudnak. Én is azt hittem… - elhallgatott. A telefon teljesen néma volt. Igaza volt és elgondolkodtam. Csak arra tudtam gondolni, hogy milyen vakok is vagyunk sokszor, és, hogy milyen apróságok miatt siránkozunk, mi „tudatlanok”. Legtöbbünknek ennyi idősen fogalma sincs arról, hogy mi az a fájdalom.

-          Ez annyira borzasztó. Az élet, mint egy gyertyaláng. Kialszik és ezzel vége. Félelmetes.  - keseregtem neki és kirázott a hideg.

-          Ne félj! Nincs vége ezzel. Vagyis hogyan lenne vége ezzel? Nem elfogadható. Nem lehet "ennyi" az élet, és itt most nem pont az Istenhez való kerülésre gondolok. Mi azért vagyunk itt a földön, hogy tanuljunk, okosodjunk, és nem lehet, hogy mindez a semmiért legyen. Kérdem én akkor, mi értelme? Semmi. Ez csak egy létforma, amit ismerünk. A nézetemet a hernyó-pillangó, változáshoz tudnám hasonlítani. Tekints a halálra, nem, mint az elmúlásra, hanem a gubóra, amitől megszépülsz. A halál fogalma, csak a félelem miatt lett kitalálva. Az ember félelme attól, hogy mi lesz azután, ha a teste nem bírja tovább, ha eltűnik a megszokott "jó". Az élet nem gyertyaláng, hanem valami sokkal nagyobb megérthetetlen egész. Az élet az a mindenség a halállal együtt, ami mindenhol ott van, az univerzum minden egyes porcikájában, határtalan. Meglehet, hogy minden halottunk itt van köztünk, csak mi emberek elvakultak vagyunk és azt hisszük, hogy kevés ehhez az élet, pedig nem.

Az élet szép és jó.

Szalai Szimonetta

Forgasd a tollad, írd ki magadból! Ez a Te oldalad! Küldd el nekünk írásodat, és szerkesztőink rövid átfutás után megjelentetik írásod! Miért is jó ez neked? Megoszthatod a világgal, barátokkal, ismerősökkel és másokkal gondolataidat és véleményedet a világról, egészségről, egészséges életről. Te hogyan képzeled el az életedet? Te hogyan tudnál segíteni másokon, hogy jobban és egészségesebben érezzék magukat a bőrükben? Most rajtad a sor! Ragadj billentyűzetet és gépelj!