/ A Te történeted / Dühöngés az iskolákról
  2014-03-17
Közzétéve

Dühöngés az iskolákról

Unott, monoton… Ezzel a két szóval tudnám jellemezni az én életemet, s semmi több. Minden nap ugyanaz. Semmiben sem változik... A novella a KamaszPanasz Írópályázatára íródott. Ha tetszik az írás, like-old a bejegyzés alján, hogy március végén a szerinted legjobb mű szerzője nyerhesse meg a közönségdíjat!

 

Dühöngés az iskolákról

 

 

Unott, monoton… Ezzel a két szóval tudnám jellemezni az én életemet, s semmi több. Minden nap ugyanaz. Semmiben sem változik. Felkelek, majd megyek az én kis börtönömbe, ahol több száz sorstársammal végigszenvedem a napot. Igen, sorstársaimmal, mivel mind ugyanazt érezzük, hogy ez nem a mi életünk, hogy ez egy mások által ideálisnak, de mégis irracionálisan megteremtett világ. Minden órán arra gondolok, hogy mikor lesz már vége, mikor kaphatok újra észbe, hogy megint azt élem, amit érzek, s nem azt, amit és ahogyan ők rám erőltetik. Nehéz kimondani, de az egész egy nagy szenvedés. Minden nap álarcot ölteni, s úgy tenni, mintha tetszene. Unalom, monoton, s erőltetett.  Sokszor születik bennem meg az, hogy miért is nem lehetne ez más, ahol mindenki csak társ, s nem pedig sorstárs. Ahol mindennek a jó oldalát nézik, nem azt, mit nem tudunk, mire nem vagyunk képesek, hanem azt, hogy mit tudunk, mit fejlesszünk, s ahol nem akarják nekünk a lehetetlent is megmagyarázni ebben a nagyon is lehetséges rendszerben. Miért nem szólhat az egész tényleg a célról, és nem másról.? Miért nem nézhetek erre az épületre úgy, mint a tudás, s a szórakozás templomára, nem pedig arra a helyre, ahol mindennap megkapom, hogy ezt sem tudod, nem tanulsz, mit keresel itt, s mit vársz a jövőtől! Sajnos ők nem láthatják az élet azon részét, amit én igen. Ők ezt már rég elfelejtették, s ezért nekik testidegen. Nem értik azt, hogy ez már sok. Nem értik, mi változott, mi nem a régi, mi azaz új, amit ők nem értenek, hogy számunkra ez az egész miért testidegen. Hogy mi miért, s igazán mitől félünk annyira, hogy sokszor már idő sem jut semmire. Minderre az szolgál válaszul, hogy minden és mindenki kopár, s a másikat semmibe veszi. Nem ismerjük magunkat, s nem törődünk másokkal, csak magunk miatt rohanunk nap, mint nap suliból, buliba. Keresve azt a cseppnyi élvezetet, amiért a nap végén elmondhatjuk, megérte felkelni. De ez az egész pár hónap alatt mókuskerékké alakul, amit már képtelenek vagyunk megállítani, s gyorsabban rohanunk. Hajhásszuk a világot boldogság után kutatva, azután, amit azon a helyen, ahol mindig is elvárnánk, csak ritkán kapjuk meg. És ekkor még mindig nem ismerjük magunkat. Félünk, s beleborzongunk abba, hogy mennyire egyedül vagyunk, s hogy velünk senki sem igazságos. Hazudunk mindenről mindenhol és mindenkinek. Ne tagadd! Mindenki megteszi, csak az okok azok, amik mindenütt mások. Ki azért hazudik, hogy a bőrét mentse, ki csak jobb színben akar feltűnni, mint semmienben, ki csak szimplán ebben leli örömét, ebben a kopár, s kizsákmányoló világban. Majd ilyenkor jön az, hogy az „óriási” élettapasztalatot maga mögött tudó ember próbálja elmagyarázni neked, hogy ez nem is élet, ez nem igazságtalanság, ez még csak a kezdet. Majd jön a viszont kérdés, tényleg? Majd szót szó követ, s a felnőtt ledöbben, hogy egy tini élete is lehet néha durvább, sűrűbb és pörgősebb, mint egy felnőtté. Ők ezt nem érthetik, mert nem érzik, s végkép nem élik a mi világunkat. Nem fogják elismerni, mert akkor őket meg ezért mások lenézik. Nem érzik azt a nyomást, s stresszt, hogy mindenhol elvárják a maximumot, mindenhol mindent tudni kell, még azt is, amiről szó sem esett, attól kezdve, hogy kinyitod a szemed, mindaddig, míg orra nem esel, s még az álmaidban is csak ez megy. És amikor mégis rossz jegyet kapsz félnapnyi tanulás után, akkor megkérdik, az életben te mégis mit keresel? Mikor nem tudod, hogy ez hogyan eshetett meg, hogy te törted magad, de ennek híre-hamva se. Ez az a stressz, amit csak az érthet, aki benne van. Ez az, ami kívülről semmi, bent élve viszont minden, amit nem akarsz. Ez az, ami miatt lázadunk, ami miatt dühöngünk, s ami miatt bármikor bőgni tudunk. Ez a kizsákmányolás, hazugság és a mindent elsöprő óriási tudásmennyiség ránk kényszerítése, amikor ezek töredéke az, ami majd később életben tart…

Zsálek Balázs

Forgasd a tollad, írd ki magadból! Ez a Te oldalad! Küldd el nekünk írásodat, és szerkesztőink rövid átfutás után megjelentetik írásod! Miért is jó ez neked? Megoszthatod a világgal, barátokkal, ismerősökkel és másokkal gondolataidat és véleményedet a világról, egészségről, egészséges életről. Te hogyan képzeled el az életedet? Te hogyan tudnál segíteni másokon, hogy jobban és egészségesebben érezzék magukat a bőrükben? Most rajtad a sor! Ragadj billentyűzetet és gépelj!