/ A Te történeted / Még van remény
  2014-03-17
Közzétéve

Még van remény

Ha valaki azt mondaná nekem, hogy két hónap van hátra az életemből, ha nem kapok új szívet, és megkérdezné, hogy mit tennék abban a két hónapban, nem tudnám neki megmondani... A novella a KamaszPanasz Írópályázatára íródott. Ha tetszik az írás, like-old a bejegyzés alján, hogy március végén a szerinted legjobb mű szerzője nyerhesse meg a közönségdíjat!

 

Még van remény

 

Ha valaki azt mondaná nekem, hogy két hónap van hátra az életemből, ha nem kapok új szívet, és megkérdezné, hogy mit tennék abban a két hónapban, nem tudnám neki megmondani.

- Zsófi! Jól vagy?- rázta meg valaki a vállam. Ekkor jut el a tudatomig, hogy a földön fekszem. Lassan kinyitom a szemem és azt látom, hogy az osztálytársaim körém gyűlnek, és aggódó pillantásokkal méregetnek. Nagyot sóhajtok, mert tudom, hogy megint elájultam. Ebben a hónapban már harmadszor. A tanár úr erősködik, hogy menjek el az ügyeletre,de én nem akarok. Akkor fölajánlja, hogy felmehetek a kolesz szobába, de azt is visszautasítom. Végül abban maradunk, hogy leülök a padra és figyelem a többieket. A nap hátra lévő részében nem történik semmi.

Aztán hét óra körül kezdem nehezen venni a levegőt, és nagyon melegem lesz. A szobatársaim mellettem vannak, és mindenféle gyógymódot ajánlanak, de mikor látják, hogy sápadok, lerohannak a tanáriba. A nevelőtanár egy percig sem tétovázik, hívja az ügyeletet.

Negyedóra múlva megjön az orvos, de én akkorra már olyan rosszul vagyok, hogy azt sem tudom, hogy hol vagyok. A doktor megméri a pulzusomat és megnézi, hogy van-e lázam. Nem telik el öt perc, kijelenti, hogy hívni kell a mentőket. Lassan, tompán jutnak el a szavak az agyamig, és mikor fölfogom őket, erőtlenül tiltakozom a kórház ellen. Az orvos ellentmondást nem tűrő hangon utasítja a nevelőtanárt, hogy hívja fel a szüleimet. Ekkor már könyörgök, hogy ne kelljen a kórházba mennem, és hogy ne értesítsék a szüleimet, de hirtelen olyan erős fájdalom nyilall bele a fejembe, hogy kibuggyannak a könnyeim. Az orvos rám szól, hogy maradjak nyugton és ne mozogjak. Próbálok eleget tenni a kérésnek.

Újabb negyedóra múlva megérkezik a mentő, és villámgyorsan a kórházban kötök ki. Ott vizsgálatok ezreit végzik el rajtam, és én időközben elalszom. Késő este ébredek fel. Legnagyobb örömömre magam mellett találom a szüleimet. Viszont a mosoly gyorsan lehervad az arcomról, mikor meglátom anyuka kisírt szemét. Apuka is szorgalmasan törölgeti a könnyeit. Bár lassan mind a kettő elmosolyodik, de én érzem, hogy valami nincs rendjén. Faggatom őket, de azt mondják, hogy nem tudnak semmi biztosat, így inkább nem mondanak semmit. Nagyon meg vagyok ijedve és alig tudok visszaaludni.

Reggel egy női hangra ébredek fel. A nővér mosolyogva közli, hogy öt percen belül jön az orvos. Ekkor észbe kapok és megkérdezem, hogy miért nincsenek fájdalmaim, mire ő azt feleli, hogy nagyon sok fájdalomcsillapítót kaptam.

Furcsa, ismerős zokogásra kapom föl a fejem és meglátom anyukát, amint apuka vállára dőlve, rázkódva, hangosan sír. Kétségbeesve nézek a nővérre, de ő most kerüli a pillantásom. Belép az orvos. Nem vagyok biztos benne, de az arcán szomorú mosoly ül. Helyet foglal a mellettem levő széken és beszélni kezd. Azt mondja, innentől megváltozik az életem. Már semmi nem lesz ugyanolyan, mint régen. Egy pillanatra elhallgat. Én a szememmel kérdezem tőle, hogy miért? A doktor nagy levegőt vesz, mint aki maga is erőt gyűjt, és kimondja. Meredten bámulok magam elé és próbálom értelmezni a szavait. Ha két hónapon belül nem kapok új szívet, meghalok. A fejemben a „meghalok” szó századszorra is újra ismétlődik. Összeszedek mindent, amit a halálról tudok, és olyan rémület uralkodik el rajtam, mint még soha. Elkezdek remegni és elkékül a szám. A doktor nyilván előre fölkészült, így most bead egy adag nyugtatót. Ebben a percben anyukáék berohannak a folyosóról és szorosan magukhoz ölelnek. Sírunk mind a hárman, sőt még az orvos szemét is csillogni látom. A szüleim karjaiban még súlyosabban nehezedik rám az elmúlás, a halál gondolata. Mindent el fogok veszíteni. Mindenkit, akit valaha szerettem. Meg sem fordul a fejemben, hogy pozitív irányt is vehetne ez az egész. Tudom jól, hogy milyen nehéz új szívet szerezni. Próbálok a halál utáni dolgokra gondolni, de csak mély, üres, végtelen sötétséget látok.

Az orvos vigasztaló hangja zökkent ki a gondolataimból. Azt mondja, bízzunk, mert van remény. Ők mindent megtesznek, amit csak tudnak. Ekkor eszmélek rá, hogy még mindig folynak a könnyeim. Nem tudok túllépni a halál gondolatán. Remegő hangon kérdezem, hogy az iskolában tudják-e már. Az orvos azt feleli, hogy még nem. Egyszerűen nem tudom megemészteni a gondolatot, hogy búcsúzkodnom kell. De hát hogyan?- fakadok ki az orvosnak. Azt mondja, hogy ez egy betegség. A szív napról-napra legyöngül, így alig tudja a szervezetet ellátni vérrel. Végül a test elveszíti minden erejét, és a szívet nem tudja már működtetni. Hozzáteszi, hogy nagyon ritka betegség. Csöndesen beszél. Kiérződik a hangjából a szánalom. Elkeseredetten rázom a fejem. Nem hiszem el, hogy pont én. Hirtelen olyan sírógörcs tör rám, amit életemben nem éreztem. Egyszerűen nem tudom abbahagyni a sírást. A szüleim is újra rákezdik. Az orvoson látszik, hogy annyira bántja őt is a dolog, hogy ránk sem bír nézni. Kényelmetlenül fészkelődik.

Ilyen hangulatban telik el a délelőtt. Délutánra annyira elfáradok, hogy már sírni sincs kedvem. Erőtlenül fekszem az ágyban. Az arcom teljesen kifejezéstelen. Apukáék emiatt még jobban aggódnak értem.  Benyit a nővér, és adná az ételt, de visszautasítom. Nem bírok enni. Mikor anyuka ezt meghallja, ismét zokogni kezd. Sosem felejtem el azokat a síró szemeket. Azelőtt sosem láttam a szüleimet sírni. A szívem majd megszakad, de egyszerűen nem tudok pozitívabban gondolkodni  nem vagyok képes arra, hogy másképp viselkedjek.

Este apuka közli velem, hogy szólt az iskolának. Azt mondja, az osztályfőnököm meg sem tudott szólalni. Én megint csak mereven nézek magam elé. Nem válaszolok. Mit mondhatnék? Apuka megszorítja a kezem. Ne add fel!- mondja, de nem érdekel. Érzem, hogy valami véglegesen eltűnt belőlem. És tudom is, hogy mi. Az életkedv. Úgy gondolom, hogy fölösleges reménykedni, esetleg vidámabbnak lenni. Csak áltatnám vele magam. Miért ne? – kérdezem apukától, aki teljesen elsápad a szavaim hallatán. Csak némán tátog rám.

Egész eddigi életem során úgy gondoltam, hogy bárkit meg tudok vigasztalni. Nővér szerettem volna lenni és betegeket ápolni. Keserűen tapasztalom, hogy pont magammal szemben vallok kudarcot. Nem tudom felrázni magam ebből a letargikus állapotból. Mindennek vége.

Így telnek el a napjaim. Csak bámulok magam elé. Az eddigi életemen gondolkozom, hogy mit tettem jól és mit nem.

Azt például jól tettem, hogy nyitott voltam minden új dologra. Az is jó volt, hogy álmokat és millió barátot szereztem. És ami a legfontosabb, hogy mindig a családom volt az első.

Amit nem tettem jól? Túl sok volt ilyen. Nem tettem jól, hogy annyit veszekedtem a szeretteimmel, hogy nem segítettem otthon többet, hogy nem beszélgettem azzal a fiúval, aki tetszett nekem.

És most… lehetséges, hogy a mostani dolgaimat sem teszem jól. Lehet, hogy mégiscsak bízni kéne. Fölösleges. Lezárom magamban a témát.

Az éjszakáim szörnyű kínok közepette telnek. Úgy érzem, mintha a szívemet ki akarnák tépni a mellkasomból. Napról-napra gyöngébbnek érzem magam. Apuka és Anyuka kétségbeesve nézik, hogy lassan elsorvadok.

Egy nap aztán váratlan látogatók toppannak be. A legjobb barátaim eljönnek hozzám. Persze ők csak azt tudják, hogy beteg vagyok. A legrosszabbat nem. Bár eddig teljesen közömbös voltam, most teleszökik a szemem könnyel. Nem bírom visszatartani a sírást. Ahogy végignézek ezen a sok szeretett arcon, hirtelen nem tudom elképzelni, hogy ilyen könnyen feladjam. Ők nem értik, hogy miért sírok. Mosolyogva leülnek az ágyamra és vigasztalnak. Mikor azt kérdezik, mi a baj, én csak rázom a fejem. Aztán, hogy felvidítsanak, a suliról beszélnek és a fiúról, aki tetszik.

A szüleim szomorú mosollyal néznek engem. Örülnek, hogy kicsit jobban vagyok. Az egyik barátnőm pizzát tol az orrom alá. Más esetben visszautasítanám, de most nincs szívem. Még velem maradnak egy órát, de utána visszamennek a kollégiumba. Szomorúan búcsúzunk. Arra gondolok, hogy mi van akkor, ha ez volt az utolsó…

Telnek a hetek. Még mindig nincs szív. Legbelül érzem, hogy már nincs remény. Próbálok bízni, de nem megy. Érzem, hogy ismét visszasüllyedek abba a letargikus állapotba. Tik-tak. Egyre gyengébb vagyok. Már csak két hét van hátra.

Egy csütörtöki napon újra látogatót fogadok. Ő az. Az a fiú, aki… Csendesen leül mellém, és szó nélkül megszorítja a kezem. Rám mosolyog. A lélegzetem is eláll. Vajon honnan tudja, hogy tetszik nekem? Elmosolyodom. Biztosan a barátnőim. Kedvesen megkérdezi hogy vagyok. Megingatom a fejem. Azt mondja, látja rajtam, hogy szomorú vagyok. Megint könnyes lesz a szemem és gondolkodás nélkül hozzá bújok. Ő átölel és simogatja a hátam. Azt suttogja a fülembe, hogy nem lesz baj. Sajnos egy idő után ő is elmegy. Lágyan megpuszilja a homlokom és távozik. Visszaroskadok a párnámra. Álom.

Egy hét. Már nincs remény. Gondolok egyet és búcsúlevelet írok mindenkinek. Apuka és anyuka könnyes szemmel néznek.

I.                    levél

A barátaimnak:

Először is köszönök mindent. Azt, hogy velem voltatok, hogy befogadtok, hogy segítettetek, és hogy szerettetek. Az pedig kivételesen jólesett, hogy eljöttetek hozzám, a kórházba. Akkor nem mondtam el, de halálos beteg vagyok. Ha ezt a levelet olvassátok, én már nem leszek veletek. Legyetek boldogok! Millió puszi!

 

II.                 levél

A szerelmemnek:

Nem mertem elmondani, hogy tetszel. Bocsáss meg! El kellett volna! Nálad kedvesebb fiút nem ismerek és ezt a kórházi látogatással is bizonyítottad. Nem mertem elmondani, de beteg vagyok. És ez egy búcsúlevél. Légy boldog! Millió csók! SZERETLEK!

 

III.               levél

Apukának és Anyukának:

Szeretlek titeket! Bocsánat! Bocsánat! Ebben a percben, mikor írom ezt a levelet, tudom, hogy itt vagytok mellettem, de meg kell értenetek, hogy,… nem tudom a szemetekbe mondani! Annyi mindent meg kell köszönnöm… Sajnálom, hogy így végződött! Köszönöm, amit értem tettetek! Hogy… felneveltetek! Hogy szerettetek! Köszönöm! BOCSÁNAT! LEGYETEK JÓK!     

 

Mire befejezem a leveleket, elázik a papír és elfolyik a tinta. Hangtalanul zokogok, és arra gondolok, hogy mennyire élni akarok.

Elkezdődött a teljes leépülés. Nem tudok megmozdulni. Nehezen kapom a levegőt, kábult vagyok. Naponta több órát alszom, nincs kedvem beszélni. Apuka és anyuka el sem mozdulnak mellőlem. Ha éjszaka fenn vagyok, anyuka hűvös kezét érzem a homlokomon és apuka aggódó pillantását. A barátaimat telefonon megkérem, hogy ne jöjjenek be,

Magamban elbúcsúzom mindentől és mindenkitől. Az utolsó napok. Rohamosan gyengülök.

Egy este aztán furcsán könnyűnek érzem magam. Szinte lebegek. Még tompán érzékelem a külvilágot. Anyuka el-elcsukló hangon szólongat, apuka a kezemet szorongatja. Érzem, hogy a mellkasom alig emelkedik. Még utoljára a barátokra, apukára, anyukára és Rá gondolok. Igen… így talán könnyebb, ha őket látom magam előtt. Lecsukódik a szemem. Méltósággal megyek el… mint egy hercegnő.

Furcsamód még hallom, amint a gép sípolva jelzi, hogy leáll a szívem. Hallom anyuka sikítozását és apuka kiabálását. Majd az utolsó mondatot, a doktor hangját.

-Megérkezett a szív! Azonnal a műtőbe! Még van remény!


Berta Gréta

Forgasd a tollad, írd ki magadból! Ez a Te oldalad! Küldd el nekünk írásodat, és szerkesztőink rövid átfutás után megjelentetik írásod! Miért is jó ez neked? Megoszthatod a világgal, barátokkal, ismerősökkel és másokkal gondolataidat és véleményedet a világról, egészségről, egészséges életről. Te hogyan képzeled el az életedet? Te hogyan tudnál segíteni másokon, hogy jobban és egészségesebben érezzék magukat a bőrükben? Most rajtad a sor! Ragadj billentyűzetet és gépelj!