/ A Te történeted / Nem minden arany
  2014-03-03
Közzétéve

Nem minden arany

Minden olyan nagyszerű volt ezen a reggelen. Reggelire palacsintát kaptam eperöntettel és tejszínhabbal... A novella a KamaszPanasz Írópályázatára íródott. Ha tetszik az írás, like-old a bejegyzés alján, hogy március végén a szerinted legjobb mű szerzője nyerhesse meg a közönségdíjat!

 

Nem minden arany

(Ez egy kitalált történet, azért írtam E/1.-ben, mert így egyszerűbbnek látszott.)

                                               

                                              Május 31.                                              

                                              

Minden olyan nagyszerű volt ezen a reggelen. Reggelire palacsintát kaptam eperöntettel és tejszínhabbal.

A suliba apám sofőre vitt el limuzinnal. A hajamat is jól besütöttem, szép loknis lett. A suliba énekórával kezdtünk, amit

én imádok. Aztán volt tesi is, francia... amiket szintúgy szeretek. Ma Nettivel és Lucával olyan jókat nevettünk! Ráadásul többször is beszélgettem

Márkkal... aztán hazaértem. Apám és anyám gondterhelt arccal néztek rám.

- Minden rendben van? - kérdeztem én.

Ekkor Anya elkezdett sírni, apám a földre bambult.

- Az Isten szerelmére, mi a baj?

- Dalma... kicsim... tudod, hogy nagyon szeretünk... - kezdte apám.

- Igen, tudom, de elmondanátok mi a baj??

- Dalma, el kell mondanunk neked valamit. Az igazság az, hogy...

- Hogy?

- Tudod, mikor kicsi voltál... szóval... anyád és én... őőő...

Apám összevissza habogott, anyám egyre jobban sírt, én meg már kezdtem ideges lenni.

- Elmondanátok végre, hogy mi a baj?

- Dalma, kislányom... mi... mi örökbefogadtunk téged... - sírta Anya.

- Tessék?? Miről beszélsz, Anya?

- Dalma, úgy éreztük, hogy meg kell tudnod. Édesanyád és én is meddők vagyunk. Téged pedig örökbe fogadtunk. De ez nem jelent semmit, mi még ugyanúgy

szeretünk téged. - fejezte be Apa.

- Micsoda?? Ti totál meghibbantatok? 15 éves vagyok,és ezt most kell megtudnom?? De hát ez lehetetlen! Egyáltalán... akkor már nem is hívhatlak benneteket Apának és Anyának, hanem

Ernő bácsinak és Kata néninek, vagy mi? Úristen, hisz ha ez igaz, az... az egész életem egy óriási kamu! - kiabáltam én a "szüleimre", majd sírva felrohantam

a szobámba. A hangulat a tetőfokára hágott, rossz értelemben. Klassz.

Hát innentől számítom én, Wintzenburg Dalma az új életemet.

 

                                              Június 1.

                                                    

Ma nagyon zaklatottan keltem. Alig vártam,hogy a két legjobb barátnőmnek, Nettinek és Lucának elmondjam az egészet. Anya

és Apa, illetve Ernő és Kata (elhatároztam,hogy így fogom őket hívni) próbálták elmagyarázni a dolgot, de nem igazán érdekelt.

Reggel felöltöztem, kivasaltam a fekete, hosszú hajam, kihúztam a világoskék szemem, és reggeli nélkül, gyalog indultam a suliba.

Útközben találkoztam az ellenségemmel, Tóth Roxánával. Egyszerűen gyűlölöm a csajt.

- Szia, drága Dalma! Milyen csinos vagy, esküszöm! Hasonlítasz az öreganyámra, aki tíz éve halott! - köszöntött kedvesen a Kígyó.

(Nettivel és Lucával így hívtuk.)

- Szerbusz, drágám! Te sem panaszkodhatsz! Igaz, az ipari mennyiségű smink sem segít eltakarni azt az orbitális pattanást a homlokodon. -  köszöntem vissza ugyanolyan kedvességgel.

- Te naiv, buta kislány! Azt hiszed van valami esélyed Márknál? - sziszegte a Kígyó.

- Tessék? Mi a franc közöd van a magánéletemhez, kedves Tóth Roxána? - védekeztem én. Te jó ég ez a csaj...

- Oksi, bébi! Akkor neked sincs semmi közöd hozzá, hogy Márk elhívott vacsizni, és az sem, hogy igent mondtam! De gondoltam, elmondom!

Kedvem támadt volna megfojtani ott és akkor Roxánát. Ahogy vigyorog a fogpiercing-jével, miközben csavargatja a (festett) szőke haját és a rágóját ráragasztja

a kb. fél méteres gusztustalan műkörmére... Gyűlölöm, gyűlölöm és gyűlölöm.

- Nem hát! Neked mindegy kivel találkozgatsz, csak fiú legyen! Komolyan, hogy-hogy nem randiztál még Móriccal? - kérdeztem én, miközben nagyon szántam ezt a lányt. Egyébként Móric egy stréber, kocka, csúnya fiú volt az osztályunkból.

Erre csak szisszentett egyet, és szerencsére ekkor megjelent az egyik barátnőm, Horvát Anetta. Bájosan vigyorgott, a hosszú, sötétbarna haját szépen sütötte a nap.

- Szia, Dalma! Roxi... - köszönt először aranyosan, aztán hidegséggel Netti.

- Jaj, már csak te hiányoztál, drága Anettka! Olyan jó, hogy jöttél, a barátnőd már épp készülte elbőgni magát. - üdvözölte a Kígyó.

Mi továbbmentünk Nettivel, mert Roxi szerencsére találkozott az egyik exével, akivel jól elháborúztak. Bementünk a suliba.

- Jóreggelt kívánok! Remélem tudják, hogy fizika tesztet írnak az első órában! - köszöntött a fizikatanár, Endre bácsi, akit én utálok.

Ráadásul elfelejtettem. Tegnap kisebb bajom is nagyobb volt annál, minthogy fizikát tanuljak.

- Várj, ez most komoly, hogy téged csak örökbefogadtak? - kérdezte totál ledöbbenten Netti, mert eközben meséltem neki a történetemet.

- Igen, hát el tudod te ezt hinni?

- Ez most azt jelenti, hogy egy nincstelen senki vagy?

- Hát, azért nem! Csak azt, hogy a vérszerinti szüleimnek... nem kellettem.

Ezután Anetta beviharzott az osztályterembe, és mikor beértem, nagyban a másik barátnőmmel, Lucával susogott.

- Szia, Luca! Mizu? - köszöntem kedvesen a másik legjobb barátnőmnek, Varga-Strümpf Lucának. Szőke haját ma szorosan összefogta, zöld szeméből sugárzott a megvetés.

És nem köszönt vissza. Leültem Márk mellé ugyanis ő volt a padtársam. Nagyon szomorú és csalódott voltam.

- Minden rendben? - kérdezte Márk. Gyönyörű kék szeméből sugárzott az őszinte kíváncsiság és sajnálat.

- Nem fontos - hazudtam én, miközben megeresztettem egy hamis, fáradt mosolyt.

- Mondd el, kérlek! Hátha könnyebb lesz!

- Tényleg nem fontos, túlélem!

- Valaki bántott? - kérdezte Márk. Esküszöm, azt hittem valami baja van a hallással.

- Tényleg elmentél Roxival vacsizni?

- Én? Az utolsó ember lenne, akivel nyilvánosan mutatkoznék. - mondta Márk totál ledöbbenten.

- Akkor csak hazudott. - szóltam tűnödve. Bár, nem kellett volna meglepődnöm ezen, hisz Roxánáról beszélünk!

- Baj lenne ha elmennék vele? - vigyorgott huncutul életem szerelme.

- Nem tudom. Nem nézném ki belőled. - meg egyébként is furcsa lenne, ha Mr. Perfect egy ilyen felszínes csajjal randizna.

A nap többi rész lazán telt, viszont iszonyat sok érzés kavargott a fejemben;

- harag a szüleim iránt, akik tizenöt éven át hazudtak nekem

- csalódottság a barátnőim iránt,akik csak azért szerettek (gondolom) mert normális (??) voltam

- gyűlölet Roxána iránt, aki nem csak hazudott nekem, hanem tudja, hogy odáig vagyok Márkért

- egyre erősebb szerelem Márk iránt; és fájdalom, tudva, hogy ebből sosem lesz semmi

- undorodás a fizika tantárgy, tanár, terem, tankönyv felé

- és végül; önutálat.

Hazajöttem, becsukaszkodtam a fürdőszobámba, csurig töltöttem a kádat forró vízzel és beleültem és csak sírtam. Mért vagyok pont én ilyen szerencsétlen?

Miért?

                                               Június 2.

 

A mai napom még szörnyűbb volt, mint a tegnapi. Ahogy beléptem a suliba, mindenki (még a tanárok és takarítók is!) összesúgott a hátam mögött.

Nem tudom, miket mondhattak, de az biztos, hogy nem a tornacipőmről vagy a sminkemről volt szó. Lelültem a világ legjobb padtársa mellé, és azon kaptam magam,

hogy egymást nézzük. Mikor ezt észrevettem, elpirultam. Iszonyat ciki lehettem. Erre Márk elkezdett röhögni. Jaj, azok a kis gödröcskék az arcán...

- Mi olyan mulatságos? - kérdeztem én, mintha nem tudnám, hogy min röhög.

- Hát, olyan színű volt a fejed, mint egy ráknak! - mondta Márk.

Letelt a második borzasztó sulis nap is. Hazamentem, és fölakartam menni a szobámba. Csakhogy Ernő és Kata megakadályoztak ebben.

- Dalma, állj meg! Beszélni szeretnénk veled! - szólt rám Ernő.

- Mit akartok mondani? Esetleg bocsánatot akartok kérni? Vagy kifejezni sajnálatotokat? Vagy ami mégjobb; elküldeni innen?

- Dalma, fejezd be! Csak azt  szeretnénk mondani, hogy aggódunk érted. Már két napja nem találkoztunk, kislányom! Nagyon szeretünk és tudjuk, hogy amit tettünk,

az nem volt helyes. De  az Isten szerelmére, ezt nem lehet csinálni! Mit akarsz, mit tegyünk? Csak ne gyötörj minket, kérlek! - kérlelt Kata.

- Mutassatok be az igazi szüleimnek! - mondtam én.

- Dalma... ez... őő...nem... szóval... - dadogott Ernő. Könyörgöm, a körzet legnépszerűbb ügyvédje!

- Nézd, Ernő, ha megakarja ismerni a vérszerinti szüleit, hát legyen. Dalma, biztos hogy ezt akarod? - kérdezte Kata aggodalmasan.

- Egészen biztos, Kata! - mondtam Katának, természetesen nem véletlenül mondtam ki hangosan, hogy Kata.

Mintha leforrázták volna. Hasonlóan érezhette magát, mint amikor közölték velem a 'nagy hírt'. A mondás szerint kölcsön kenyér visszajár, meg szemet-szemért... nem?

Beültünk Kata fehér BMW-jébe, és elindultunk.Nem tudtam merre, nem tudtam kikhez. Ja, de. A szüleimhez. (??)

Kata megállt egy fehér, nagy ház előtt. Még sose jártam ott azelőtt.

"Anyám" és "apám" zaklatottan indultak meg a fehér nagy épületbe. Nem voltam benne biztos, hogy be akarok én oda menni. De hajtott a kíváncsi énem.

- Jónapot kívánok, Wintzenburg Ernőné vagyok, ő itt a férjem, Wintzenburg Ernő. Szeretnénk meglátogatni Nagy Jolánt. - mondta anyám a portásnak.

A portás először hezitált és tiltakozott, de aztán Ernő egy vastag köteg húszezrest adott neki, és végül beengedett minket.

Nem akartam kérdezni semmit, nem tudtam volna megszólalni idegességemben.

Egy nővér bevezetett minket egy nagy fehér szobába, majd odasúgott valamit Katának. Bólintott,és bementünk.

- Dalma, ő itt... az édesanyád. - mondta Ernő, miközben Kata kiment és sírva fakadt.

Jolán (vagyis az anyám) egy 50 év körüli, öregarcú, fekete festett hajú, nagyon vékony nő.

- Mit keresnek maguk itt? Menjenek innen! - morogta a VÉRSZERINTI ANYÁM. Csúnya, dohányos hangja volt.

- Anya... anya... - közelítettem anyám felé.

- Takarodj innen, te kis semmirekellő! Tönkretetted az életem! Volt egy gazdag pasim, nagy villám, barátaim, gyönyörű ruháim, medencém...

Aztán megszülettél te! A csávóm rájött, hogy nem az ő gyereke vagy, a barátaim eltávolódtak tőlem, elvitték a villám, a kocsim, a ruháim... és

nem volt pénzem vetélésre! Maga, (és ekkor levette az ijesztő pillantását rólam, és apámra nézett) maguknak hála, megszabadultam életem

legnagyobb hibájától! Köszönöm maguknak! És te Alma, vagy mittomén' én a neved - ne is lássalak soha többé! - mondta anyám. És megindult felém,

miközben az öklét egyre jobban beszorította... A nővérke lefogta, Ernő és én pedig menekültünk a szobából. Csak ekkor jöttem rá, hogy

egy elmegyógyintézetben vagyunk. Kata a folyosón várt ránk, miközben a szemét törülgette.

- Látod Dalma, ezt akartad? - kérdezte mérgesen Ernő.

- Mondj el mindent róla! - kiáltottam hisztérikusan.

- Nos, ha ezt akarod... édesanyádat Nagy Jolánnak hívják. Mikor tizenegy éves volt, a szülei meghaltak, a bátyját megölték, így kénytelen volt a nagyszüleihez

menni, akiket nem szeretett. Ezért 13 évesen elszökött onnan egy férfival, aki akkor 15 éves volt. Ahogy édesanyád mondta, ő volt a "csávója". Igen ám, csak

volt egy férfi, ha jól tudom, Veress Károlynak hívják, és ha Jolán jól mondta, ő a te vérszerinti apád. Jolán téged 15 évesen hozott a világra, tehát 30

éves. A "csávója", akit egyébként Kis Tóbiásnak hívtak, mikor megtudta hogy nem ő az apád, beugrott a vonat alá. Aztán, kiderült, hogy a nagy ház, ahol

addig Jolán és a hasában te, na meg egy csomó "cimbora" élt, az egy gazdag valakié volt, ugyanis Tóbiás bérgyilkos volt. Tehát elvitték a házat, a ruhákat.

A "barátok" 70%-a szintén ezzel foglalkozott, úgyhogy azok is börtönbe kerültek. Aztán Jolán megszült téged, és otthagyott. Akkoriban anyád abban a kórházban dolgozott,

ahol te megszülettél, és mivel Jolán otthagyott, hazavitt. Aztán aláírtunk egy csomó papírt, és persze Jolán is, és nem, nem fizettük le; teljesen önként

mondott le rólad. Aztán pár évig tartottuk vele a kapcsolatot, próbáltuk meggyőzni, hogy legalább találkozzatok; de ő nem akart. Így meg mit mondtunk volna el neked? Képzeld, Dalma, van egy anyád, aki idegbeteg? Vagy mikor mondtuk volna el? Mikor öt éves voltál, és azt se értetted, hogy mi a különbség a tea meg a tej között? Nagyon-nagyon sajnálom kicsim, hogy ez van, de nem tudunk mit csinálni. Minket is meg lehet érteni. -  mondta Ernő keményen.

- És hova lett az apám? - kérdeztem a könnyeimet nyelve.

- Apád? Óó, apád, drágasága, Amerikában van, börtönben, ahol emberölésért és kokainbirtoklásért és vele való kereskedelemért kapott életfogytiglant!

- Emberöléséért...? És ezt te honnan a francból tudod?! - Ernő és köztem csípős vita alakult ki. Kata eközben vezette a kis BMW-jét, és szipogott.

- Ezt mindenki tudja, édes leányom, de főleg én, mint ügyvéd! Hiszen Amerikában van, kérlek! A fél világ rajta csámcsog!

- És kit ölt meg? - fúúú, de nehéz vol kimondani ezeket a szavakat!

- Egy fiatal lányt, Gracie Dowert. Állítólag apád volt a dílere, és Gracie elmaradt sok-sok fizetéssel, és nem tudták másképp megoldani.

Elkezdtem sírni. Ezután senki semmit se szólt csak hallgatták/tuk a bőgésemet. Annyira sírtam, hogy estére belázasodtam, és fájt a fejem, másnap nem is mentem suliba.

 

                                                                       Június 3.

 

Ma teljesen egyedül voltam délelőtt ( a szobalányokat, a házvezetőnőt és a komornyikokat nem számolva ).Volt időm gondolkozni, és ezt meg is tettem.

Elsősorban tisztázni szerettem volna a dolgokat Lucával és Nettivel. Abszolút nem értem, mi a bajuk, de ha az amire gondolok... mármint hogy csak a nevem és a pénzem miatt barátkoztak velem... az elég szomorú, de én szeretném velük tisztázni a dolgokat.

Utána beszélek Márkkal; megkérdezem tőle, hogy tetszek-e neki, vagy csak barátkozni szeretne velem. (Vagy azt se.)

Aztán bemegyek anyámhoz az elmegyógyintézetbe. Szeretném, ha valamilyen minimális anya-lánya kapcsolat lenne közöttünk.

Utoljára hagyom a legfontosabbat; beszélek Ernőékkel. Bocsánatot fogok kérni tőlük, amiért ilyen idiótán viselkedtem velük az elmúlt néhány nap alatt, teljesen

ok nélkül. Ők nem tehetnek arról, hogy meddők, és az, hogy akartak egy kisbabát, teljesen normális. És hogy az a kisbaba, aki náluk kötött ki, én vagyok,

azért nem hisztiznem kéne, hanem hálálkodnom.

Kimentem, és úsztam egyet a medencénkben. Nagyon szép idő volt a fürdéshez. Ahogy sütettem magam egy szál fehér, fodros bikinibe (amit imádok), megláttam Márkot.

Nem tudtam, hogy talán megsütött-e a Nap, vagy káprázik-e a szemem, de szerencsére kiderült, hogy egyiksem, hanem tényleg őt látom. Csöngetett, és persze be is engedtem. Csak elfelejtettem felvenni a fürdőköpenyem, tehát ott álltam Márk előtt egy szál bikiniben.

- Szia, Dalma! Jobban vagy? Aggódtam érted. - mondta Márk, miközben a szeme kezdett lejjebb kúszni az arcomról...

- Szia, háát, tegnap kicsit lázas voltam, meg miegyéb, úgyhogy úgy döntöttem, nem megyek suliba, amúgy aranyos vagy. - köszöntem meg az aggódást mosolyogva.

- Elhoztam neked a leckét. - nyújtott egy papírlapot Márk. Jesszus, de cuki!

- Rendes vagy, gyere beljebb. Kérsz valamit? Limonádét, sütit, bármit...?

- Egy kis limonádé jól esne, köszönöm. - mondta szerényen ő.

Hoztam tehát két pohár limonádét, persze előtte fölkaptam a fehér selyemköntösömet, hogy azért mégse legyek ott mellette egy szál semmiben.

- Dalma...

- Márk... Tessék? - mosolyogtam Márkra. Milyen cuki bizonytalanul a hangja...!

- Igaz, amit a suliban pletykálnak... nos... rólad...? - Márk nagyon elpirult, én meg szerintem elsápadtam.

- Miééért... Miket pletykálnak... rólam?

Márk nyelt egy hatalmasat.

- Azt, hogy örökbe fogadtak.

- Igen, Márk, igaz. És ha ki akarsz gúnyolni, vagy el akarsz rohanni, vagy hátat akarsz nekem fordítani, hát tedd azt. De egyet tarts észben! Én nem tenném.

Márk ekkor megfogta a kezem, és a szemembe nézett. A nyakam a szívembe dobogott. Vagy... vagy a szívem a nyakamba...?

- Nem fogok hátat fordítani neked, mint Lucáék, nem foglak kigúnyolni, mint Roxána, és nem foglak megbélyegezni, mint a tanárok. Sőt, tisztellek téged is és a szüleidet is. Nem lehet neked könnyű, de nekik sem lehet az. És nem, nem akarlak sajnálni, vagy ilyesmi, csak akarom hogy tudd, hogy mindig melletted leszek.

Bőgtem. Jézus. Ez most mit jelent? Egyébként igaza volt. Ez senkinek sem könnyű.

- Valami rosszat mondtam...? - kérdezte Márk.

- Dehogy! Ezek a boldog könnyeim! - nevettem a könnyeimen keresztül.

A következő pillanatban magához ölelt.

- Márk... - bontakoztam ki nagynehezen az ölelésből - szeretnék kérdezni valamit.

- Kérdezz.

- Szóval - töröltem le a könnyeimet, miközben a szívem nagyon dobogott - én... én már régóta... kedvellek téged, nem tudom, hogy ez mennyire tűnt fel.

- Én is kedvellek, Dalma. - mosolygott Márk.

- De... én úgy. - mondtam, miközben valószínű rákvörös volt a fejem.

- Én is úgy... - mondta Márk, miközben a földet nézve mosolygott. Jajj, ő is zavarban volt!

- De... hogy? Mert én... izé... - gagyogtam, mire a következő pillanatban Márk felállt és megcsókolt.

- Én így, te butus. - Márk simogatta az arcom, miközben a tekintetünk összefonódott. Istenem, micsoda fantasztikus, földöntúli boldogság a viszonzott szerelem!

- Ez most azt jelenti, hogy... szóval, hogy mi akkor most...

- Egy pár vagyunk. - fejezte be a mondatomat Márk.

Beszélgettünk még pár percet a BARÁTOMMAL(!!), aztán elment. Én így kábé három kilométerrel a felhők fölött jártam. Plusz, ahogy láttam a tekintetén, ő is.

Egy dolog a listámon pipa. Ezután felhívtam Lucát és Nettit Skypon.

- Halló, Luca, halló, Netti, hallotok?

- Igen. - mondta egyhangúan Luca, miközben a körmét reszelte.

- Mondjad gyorsan. - Bájos lány ez az Anetta!

- Gyorsan? Oké. Mi a bajotok velem?

Luca továbbra is a körmét reszelgette, Netti azonban bátran felelt. Luca sosem állta a sarat, Anetta mindig is tökösebb volt nála.

- Az, kedvesem, hogy ha örökbefogadtak, akkor az azt jelenti, hogy a szüleid vagy valami nagyon gáz emberek, vagy nagyon fiatalok voltak, mikor fogantál, a lényeg az, hogyha nekik nem kellettél, akkor mi mit kezdjünk veled? - tárta szét a két kezét Anetta.

- És most mi lesz? Ezért kidobjuk a barátságunkat az ablakon, mert engem örökbefogadtak?

- Elképzelhető. - bólogatott Anetta, kissé túljátszva szerepét.

- Nekem ennél többet ér az a 12 év, amit hárman legjobb barátnőkként töltöttünk, és tudom, hogy nektek is, hisz állandóan együtt voltunk.

- Egyébként mióta tudod azt, hogy örökbe fogadtak? - kérdezte Luca.

- Mihelyt megtudtam, rögtön elmondtam nektek.

- Szerintem amúgy nem gáz, hogy örökbe fogadták. Sőt, ezáltal Ernő bácsi és Kata néni is nőttek a szememben. Nézd, Dalmi, én nagyon szeretlek téged, és sokat jelent a barátságunk, de ha Netti nem egyezik bele, akkor sajnos nem barátkozhatunk. - mondta Luca. Atyaég, de buta ez a lány!

- Mért ki a Netti? A főnököd, az anyád, netán az Atyaúristen?

- Ha tudni akarod, a nővére vagyok. - mondta bunkón Anetta.

Most ez mi?? Nővérek...? Dehát... Mi?!? Túl sok sokk egyszerre!

- A nővére... de... hát ez... mivan?

- Az apukám mindig is nagy nőcsábász volt, és anno egyszerre udvarolt anyámnak meg Luca anyukájának. És hát így megszülettem én... aztán Luca. Szerencsére Luca anyukája simán kezelte a dolgot és nem hisztizett apámnak, hogy menjen vissza hozzá, hanem kiegyeztek egy tisztességes gyerektartásban, anyukám pedig érthetetlen okokból vele maradt, bár nem sokáig. - magyarázta Netti.

- Igen, aztán anyukám megismerkedett Péterrel mikor én pici baba voltam, a nevére vett, és én őt tekintem apukámnak. - egészítette ki Luca.

- Akkor van bennünk egy közös. Egyikünk sem a vérszerinti apjával él. - mondtam én tárgyilagosan, mire elkezdtek nevetni. A tesók! Atyaég!

- Dalmata, ne haragudj, amiért olyan bunkók voltunk veled. Ha tudsz bocsáss meg, nagyon szeretünk. - mondta Netti, mire Luca is bőszen bólogatott.

- Hát nem tudom. Nehéz lesz, mert nagyon csúnyákat mondtatok rám, miközben mindvégig abban a cipőben jártatok mint én. Rosszul reagáltatok nagyon, de szeretlek titeket. Viszont van még valami.

- Méghozzá? - kérdezte gyanakodva Anetta.

- Márk meg én... járunk! - mondtam fülig pirulva kislányos mosollyal az arcomon.

Netti sokot kapott és két percig halfejet vágott, Luca pedig visongva örült velem. Persze Anettka is örült, csak alig fogta fel.

Szóval visszakaptam az én drága barátnőimet. Ezt sose felejtem el nekik, de szükségem van rájuk, és az idő minden sebet begyógyít. Legalábbis, azt mondják.

Felvettem egy fehér, vékony kardigánt egy farmerminiruhához, majd felkaptam a hófehér balerinacipellőmet, és elindultam az elmegyógyintézetbe.

A portás aludt,úgyhogy észrevétlenül betudtam lopózni az épületbe, majd elérkeztem ahhoz a szobához ahol anyám volt. Kopogtam, és ő nyitott nekem ajtót.

- Mit akarsz itt megint? - köszöntött, miközben cigi lógott ki a szájából.

- Beszélni szeretnék veled. - mondtam én, miközben kerestem a tekintettemmel a tekintetét.

- Figyelj, én viszont baromira nem szeretnék beszélni veled. - mondta tárgyilagosan.

- Kérlek szépen, hallgass végig. - néztem anyámra könyörgő pillantással, majd nagynehezen beengedett.

Ő leült az ágyára, és kifelé bámult az ablakon. Kis idő elteltével, pont mikor összeszedtem a bátorságom a megszólaláshoz.

- Mutatok valamit. - mondta majd egy fotót húzott elő a zsebéből.

A fotón egy fiatal nő és egy férfi állt, mindkettejük kezében alkohol volt, mögöttük egy hatalmas és nagyon szép ház, mellettük egy piros Ferrari. Természetesen azonnal rájöttem, hogy kiket ábrázol.

- Látod ezt a szép nőt?

Bólogattam, és igyekeztem nem megfulladni a cigi és piaszagtól.

- Az én voltam, 17 évvel ezelőtt. Látod azt a gyönyörű férfit? - ismét bólintottam, mire folytatta. - Ő Tóbiás. Életem szerelme. Nagyon boldogok voltunk a kis kocsinkkal meg a házunkkal.

Egy évvel később megismertem Veress Károlyt, az apádat, és mindent elrontott. Szívtunk egy kicsit, és elcsábított. Mikor rájöttem, hogy terhes vagyok, borzasztó dühös lettem, és persze okoltam is Károlyt rendesen, aztán egyszer csak felszívódott. Tóbiás tudta, hogy nem tőle vagyok terhes, ezért öngyilkos lett, aztán minden összeomlott körülöttem. Utáltam magam, és állandóan vagdostam magam, hátha meghalok, és látod; itt vagyok. Téged viszont a fogantatásod pillanatától utállak, és ne is várd,hogy szeresselek.

- Anya, én megértem, hogy mikor én megszülettem - kezdtem a beszédemet, miután befejezte az övét - akkor neked tönkrement az életed. De azt remélem tudod, hogy arról nem én tehetek, hogy élek.

Én nagyon szeretem Ernőéket, és hálás lehetek nekik mindenért, de akkor is te vagy a vérszerinti anyám, és szeretnélek jobban megismerni, ha nincs ellenedre. - mondtam.

- Hallod, most mondtam el valamit. Utállak. Érted? Egyszerűen rád sem bírok nézni...! Ja, és soha többé ne hívj az anyádnak. - mondta az anyám (bocsánat, nem hívhatom így), miközben én megsemmisültem, és a következő pillanatban elkezdtem sírni, és kirohantam az épületből. Túl sok volt.

Miért? Miért nem kellek az anyámnak? És én akkor minek erőlködök?!

Hazaértem. Ernő és Kata mérgesek voltak.

- Hol voltál, Dalma?! Annyira izgultunk érted, nem is írtál ki semmit... - mondta Kata, miközben a szemében aggodalom és mérgesség csillogott.

- Semmi baj, drágám, az a  lényeg, hogy itthon van... nyugodj meg... - csítitotta Ernő a feleségét.

Ekkorra már abbahagytam a sírást. De ez volt az a pillanat, amikor újra rázendítettem.

- Bocsássatok meg! Én olyan buta vagyok, és önző... annyira szeretlek titeket! Ne haragudjatok rám! Én csak... - mondtam miközben sírva összerogytam.

- Ó, életem! Mi nem haragszunk rád! Inkább te haragudhatnál ránk! Te vagy az életünk értelme, és nagyon szeretünk téged! Bocsáss meg nekünk! - mondta szelíden Kata, miközben simogatott.

- Dalma, azért igazán; hol voltál? - kérdezte Ernő, miközben kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét.

- Jaj, Ernő! Hagyjad már ezt a szegény kislányt! Örüljünk, hogy itthon van, és hogy szeretjük egymást. - mondta védelmezően Kata.

- Nem, igaza van. Anyámnál voltam az elmegyógyintézetben.

- Micsoda?!? Te elmentél oda a tudtunk nélkül? Nem bántott? - kérdezte Kata. Válaszképpen megráztam a fejemet, nemet intve.

- Mit mondott neked? - kérdezte Ernő, mintha tudná a folytatást.

- Azt, hogy... hogy utál. - mondtam sírással küzdve.

- Édes kicsi szívem! Itt vagyunk mi, akik szüleid helyett szüleid! Jólvan? De most már igazán hagyd abba a sírást! - mondta ÉDESANYÁM,

miközben magához ölelt.

- Gyertek ide! Úgy szeretlek titeket! - mondtam, aztán végül ÉDESAPÁM is odajött a "nagy családi" ölelésbe.

- Van egy ötletem! Menjünk el vacsorázni, és közben beszélgessünk! Mit szóltok? - mondta Anya felvillanyozva.

Megrendeltük az ételeket, aztán Anya és Apa megfogták egymás kezét, összenéztek, majd rám.

- Dalma, édesanyádnak és én nekem van egy tervünk. - kezdte komolyan Apa. - Most, hogy a dolgok megváltoztak, azt szeretnénk kérdezni, hogy jó-e neked ott abban az osztályban.

- Hogy érted ezt?

- Nem... nem kínos, hogy tudják az örökbefogadást? - kérdezte Apa.

- Eleinte az volt, de mindenki azt hisz amit akar, és akik szeretnek kiállnak mellettem.

- Ó. Akkor jó, azt hittük, ki kell vennünk téged onnan.

- Dehogy! Úgy értem, légyszi, ne.

- Valami történt ezzel a lánnyal, úgy érzem! - mosolygott Anyukám.

- Hát... úgy is mondhatjuk! - nevettem rájuk.

- Fiú van a dologban? - kérdezte Ernő halálsápadtan.

- Ernő! - szólt Anya villámló szemekkel Apára, de végül elnevettük magunkat.

Később persze beavattam őket az egészbe, Lucáéktól kezdve Márkon át anyámnál tett látogatáson keresztül mindenbe. Fantasztikusan éreztük magunkat, én soha nem éreztem magamat ilyen közel a szüleimhez.

A szép délelőttből borzalmas délután, a borzalmas délutánból frenetikus este lett. Így jellemezném ezt a hosszú napomat.

                                                                                 

                                                                                  Június 30.

 

Sok nap eltelt már azóta. A Márkkal való kapcsolatom fantasztikus, már bemutattuk egymást a szüleinknek is, és nagyon szeretjük egymást.

Nettivel és Lucával soha nem volt ilyen szoros a barátságunk, nyárra egy hétvégét is tervezünk eltölteni hármasban valahol. Alig várom.

Jolánnal megszakítottam minden kapcsolatot. Nem érdekel, és ő se nagyon töri magát azon, hogy beszéljünk. Hát, erről ennyit.

Anyával és Apával sem voltam még ilyen jóban soha. Ráadásul, lesz egy kistestvérem!!! Anya és Apa sokat morfondíroztak rajta, hogy mi lenne, ha lenne, és persze engem is megkérdeztek. Én örömmel egyeztem bele, és nemsokára el is mentünk egy gyermekotthonba. Kiválasztottunk egy tündérhercegnőt, akibe mindannyiunk beleszeretett. 5 éves, szőke, göndör hajú hófehér bőrű és barna szemű, Annának hívják. Azért nem vitte eddig el senki, egyrészt mert nem sokan fogadtak örökbe, másrészt mert nemrég óta volt ott, és nem nagyon beszélt senkivel, amivel nem lett szimpatikus senkinek. Mi azonban nyomban belé szerettünk, és ő is csípett minket, és márcsak néhány nap, és lesz egy tündér húgocskám! Annyira izgatott vagyok, hogy nem bírok a bőrömben maradni!!

Sok dolgot megtanultam ezen a nyáron; például, hogy ha valaki szeret, az ki fogja mutatni. Élő példa : Márk.

Vagy az igaz barátságot soha, semmilyen kötél nem szakíthatja el.

Illetve a legfontosabb: a család a legszentebb dolog a világon.

(Dicső Dorina)

                                                                                                                                                        

Forgasd a tollad, írd ki magadból! Ez a Te oldalad! Küldd el nekünk írásodat, és szerkesztőink rövid átfutás után megjelentetik írásod! Miért is jó ez neked? Megoszthatod a világgal, barátokkal, ismerősökkel és másokkal gondolataidat és véleményedet a világról, egészségről, egészséges életről. Te hogyan képzeled el az életedet? Te hogyan tudnál segíteni másokon, hogy jobban és egészségesebben érezzék magukat a bőrükben? Most rajtad a sor! Ragadj billentyűzetet és gépelj!