/ A Te történeted / Mert sose hidd, hogy örökre!
  2012-04-12
Közzétéve

Mert sose hidd, hogy örökre!

Egy barátságról, amiről csak a kívülálló hiszi, hogy vége!

Mikor minden rendben van, mikor minden szép, mikor minden nagyon nagyon boldog VOLT. A történetem rólam szól vagy egy másik lányról, igazából magam sem tudom még :) Csak vagyok a világban teljesen egyedül, hiába vannak barátaim és szeretõ családom, elveszett vagyok.


Az egész történetem elméletben egy január 3.-ai napon történt, mikor megszülettem, és mikor elsõs lettem egy általános iskolában és megismertem Õt, a legjobb barátom. De ez nem pusztán csak barátsággá alakult, hanem mintha ahogyan minden nap cseng a fülemben ez a mondata " nem barátok vagyunk,és nem is szerelmesek, mi annál, hidd el nekem,hogy sokkal többek", hát mi ezek vagyunk. Mindig mindent teljes mértékig csak és kizárólag együtt műveltünk. Együtt nyaraltunk és együtt vettük még életünk elsõ szalma kalapját is! Remek volt vele minden perc, sõt varázslatos. Eltudtam hinni, hogy van ilyen, hiszen nekem VAN. És igen is van,még most is kikérem magamnak!


Mikor egy már hidegebb októberi napon ballagtam ki a suliból és szálltam fel a buszra õ meglepett és nagyon boldog volt. Kérdeztem is tõle "miért vagy ilyen boldog" Õ annyit felelt "itt vagy",semmit többet. Aznap elterveztük, hogy másnap megvárom õt a sulija elõtt, és megrendezzük a szokásos Csütörtöki Pizza Napunkat, amit mindig rettentõen nagyon vártunk! Hát boldogságom határtalan volt,mikor ezt a kijelentését feldobdta azzal, hogy hétvégén meg megvagyok "rendelve" családi vacsorára náluk a Mátrában. Hihetetlen boldogan köszöntem el tõle, és egész nap csak mosolyogtam, és nagyon vártam a holnapi két adag 3 sajtos pizzánkat, mert az volt a kedvencünk.

Hát telt, s múlt az a hét óra,és mikor kicsengettek szinte, mint a szél olyan gyorsan futottam el, az õ sulijához, és mikor odaértem pont abban a pillanatban csengettek ki nekik. De nem jött ki.... 20 perc várakozás után úgy döntöttem felhívom, ilyet még sosem csinált, mármint olyat, hogy megbeszélünk valamit és nem hív fel, hogyha közbe jött volna valami. Csörög-csörög, de nem veszi fel senki, csörög-csörög már vagy huszonhatodjára csörög,de semmi! Miért?! Talán csak szívat?!


Felhívtam az anyukáját, akit nagyon szerettem, anyám helyett anyám volt, mert az enyém kicsit furcsa. De õ sem vette fel. Itt már egy olyan szintű sírógörcs kapott el, mint még soha sem, aggódtam, hihetetlenül nagyon! A legrosszabb, hogy állsz egy forgalmas úton, és fogalmad sincs, hogy mit csinálj, csak állsz, és a állsz, és a szíved csak ver, olyan erõsen, hogy majd csak nem ugrik ki a helyérõl.


Elindultam hozzájuk, mert nem tudtam egy helyben állni, hanem menni akartam, mindegy, hogy hova, csak oda, ahol Õ van! Mentem, sõt inkább futottam, egyre jobban bennem volt az érzés,hogy itt...hogy itt nagyon nagy baj történt. Mikor odaértem a szemem már sírástól dagadt volt, de csengettem. Csengettem, semmi,mégegyszer semmi...harmadszor és semmi. A szomszéd néni jött oda hozzám, annyit mondva "Jaajj kicsiny lányom,jajj", majd elment. Mit JAJJ?? MIÉRT JAJJ??....Úristen MI TÖRTÉNT?!!


Abban a pillanatban megõrültem....hova menjek? mit csináljak? mi történt? hol van már?!! Azonnal felhívtam apát, aki már mindent tudott, és azt mondta, nagyon gyorsan menjek haza, ott mindent elmond. Akkor már teljesen éreztem, itt nem csak valami kis balesetrõl beszélünk, valami nagyon nagy baj történt a Szívemnek másik részével.


Amint hazaértem, apára rontottam, és ott találtam Szívem másik részének az édesanyját is. Sírt....ahogyan apa is, és ahogyan én is..... A világ elsötétült, és csak akkor kaptam észbe, mikor már a vörös rózsámat akasztottam a Szívem másik felének képéhez egy Görög Katólikus templomban, ahol mindenki feketében volt. Miért???!!! Mi történt?! Hol van már Õ? és miért Õ van a képen?! Miért?? Úristen miért??!! A levegõm elhagyott és a világ megint csak sötét lett.


Mikor az urnával lementünk valami pinceféleségbe és el sem hittem, hogy Õ... hogy Õ van benne, nem, ez szinte lehetetlen! Azt a fájdalmat, amit akkor éreztem le sem tudom írni...fel sem tudom igazából fogni, de inkább üssön el a kocsi, mert az sem fáj...ehhez képest semmi. Fogtam, és mikor már mindenki elment egy képet ragasztottam az urnára, amin Õ volt meg én, majd egy búcsúpuszival elbúcsúztam tõle, de NEM örökre. Csak egy kis ideig, ami iszonyatosan elviselhetetlen Nélküle, de...de majd egyszer újra látom, és akkor már örökre.


Azóta minden nap, csak rágondolok, pedig már egy év is eltelt, de Õ sosem fog eltelni, itt van velem mindig, mint ahogyan eddig is, csak most nem látom. Minden este sírok, és fogom a hasam, mert..mert fáj! Sosem borultam ki, de most már csak egy icipici negatív dolgot mond valaki, és én a "padlón vagyok". Nem bírom! A magány olyan hatalmas, hogy ha kidobnának valakit az űrbe egyedül, még ő sem lenne ennyire magányos, mint ahogyan én magányosnak érzem magam. Az életem olyan, mint egy üres szoba, mikor csak állsz és állsz benne, és várod, hogy történjen már valami vele...valami kis dísz és szín, de tudod,hogy nem jön el. Hát mi az, hogy örökkön örökké....létezik, de nem itt.

("A barátság, az igazi, legtisztább formájában a szerelembõl fakad. Csak éppen sosem ér véget, fénye sosem fakul, és még a halál sem gyõzheti le.")

  Kapcsolódó cikkek


Forgasd a tollad, írd ki magadból! Ez a Te oldalad! Küldd el nekünk írásodat, és szerkesztőink rövid átfutás után megjelentetik írásod! Miért is jó ez neked? Megoszthatod a világgal, barátokkal, ismerősökkel és másokkal gondolataidat és véleményedet a világról, egészségről, egészséges életről. Te hogyan képzeled el az életedet? Te hogyan tudnál segíteni másokon, hogy jobban és egészségesebben érezzék magukat a bőrükben? Most rajtad a sor! Ragadj billentyűzetet és gépelj!