/ A Te történeted / El kellett vetetnem a kisbabámat
  2011-07-28
Közzétéve

El kellett vetetnem a kisbabámat

Figyelmetekbe szeretném ajánlani az én történetemet. Lehet, hogy hétköznapinak tűnik, meg már unjátok, de szerintem ezen néha komolyan el kéne gondolkodni annak a fiatal lánynak, aki rendszeres nemi életet él. Ha úgy gondolod, olvasd el, még ha idősebb is vagy, mert szerintem elég tanulságos lehet sok ember számára.

Nem sajnáltatni akarom magam de jobb ha ezen elgondolkodtok, mielött késő lenne. Én egy 19 éves lány vagyok. Elég sokat megéltem már. Nagyon sok mindent láttam, ahogy széthulltot a családom, ahogy édesanyám egyre betegebb, mára kiderült hogy gyógyithatatlan beteg, ahogy az unokahugom rákban meghalt (hozzáteszem a 4. születésnapján) és még sorolhatnám. De nem ez az én történetem lényege, bár sokban közrejátszik benne. Én nem a legjobb körülmények között nőttem fel, sokszor volt, hogy nincs mit ennünk, hogy piszkos ruhában jártunk iskolába, mert édesanyám annyit dolgozott, hogy engem és húgomat eltartson.

Korán fel kellett nőnőm ezek miatt, mert ott volt a húgom. Körülbelül egy éve volt egy nagy vitám édesanyámmal, miután nekünk megszakadt hónapokra a kapcsolatunk, ma is tisztes távolságból közelítem meg, mert nem akarok botrányt nevelőapám miatt. Én azóta összevissza élek, egyszer itt, egyszer ott, édeasapámnak van családja, nem férek el náluk. Érettségi óta nem találtam munkát, sehova nem vettek fel, épp ezért nem volt esélyem arra hogy a saját életemet éljem. Februárban összejöttem a mostani párommal, akivel nagyon szeretjük egymást.

Náluk laktam 4-5 hónapig. 1 hónapja kiderült, hogy terhes vagyok. Nagyon örültem neki, mert minden vágyam az volt ,hogy érezhessem, milyen érzés babát várni. De ekkor jött, amit nagyon nem szerettem volna. Mindenki ellenem fordult, hogy vetessem el (késöbb rájöttem, hogy igazuk volt). Párommal összevesztem, és ekkor jöttem el tőlük. Sajnos nem volt más választásom, minthogy elvetessem a babát. Munkám nem volt, rendes életem se, és hát terhesen nem vettek volna fel sehova. Édesapám segitségével ki lett fizetve a mütét, mert sajnos páromék sincsenek olyan anyagi állapotban hogy segithessenek akármiben.

Megjegyzem, én nagyon nem szerettem volna, mert mindig is elleneztem, hogy megöljek egy kezdődő életet. Amikor bementem a kórházba, csinálni kellett ultrahang felvételt, mert az orvosom nem mondta, és nem tudtam hogy kell. Hát lehet hogy nem kellett volna megnéznem a leletet (az állt benne, hogy a magzat 39 mm hosszú és a szívmüködése normális), ekkor nagyon kiborultam. Amíg bent voltam a kórházban 2 napig, végig sírtam. Amikor ott feküdtem a mütőasztalon, az volt a legrosszabb, amikor tudtam hogy nemsokára mindennek vége, amikor megszólalni nem tudtam úgy sírtam, és csak sírtam... Amikor felkeltettek az altatásból még a műtőasztalon, olyan volt, mintha nem történt volna semmi, látszólag de én akkor tudtam, éreztem a szivemben hogy vége, megtörtént amitől a legjobban féltem.

Az első szavam akkor is az volt amit az orvosnak tettem fel, az az volt hogy "- Doktor úr! Neki ugye nem fájt?" Ő csak ennyit mondott hogy "- Nem, ő is aludt." Ezután már nem éreztem semmit, megszólalni nem bírtam, nem tudtam mit mondjak, annyira fájt hogy ezt kellett tennem.. megölnöm a saját gyermekem. Most, hogy túl vagyok rajta, el nem tudjátok képzelni milyen érzés. Azt hittem hogy ami eddig történt velem az életemben annál rosszabb nem lehet és hogy én mindent elviselek már. Tévedtem... ezt a fájdalmat én se tudom elviselni. Testi fájdalom az semmi.

Az elviselhető, de a lelki az nyomja a szivem éjjel-nappal. Eddig tudtam, hogy ott van és soha éreztem egyedül magam, még ha úgy is tünt. Érzetem, hogy ott van, a jelenlétét, néha ha nagyon nyugodtan feküdtem, a szívdobogását is éreztem a pocakomban. És most, hogy nincs, egy olyan ürt és fájdalmat érzek a szivemben. amit nem is tudtok elképzelni. Bár akinek már volt ilyen műtétje, az igen. Ezzel a bejegyzéssel érzékeltetni szerettem volna. hogy mekkora egy fájdalom elveszteni egy kis teremtményt, és felhivni a figyelmeteket arra hogy nagyon fontos hogy mindig odafigyeljetek mit tesztek! Lehet, hogy most sokan elitélnek, mert megtettem, hogy megöltem egy majdnem kisbabát, de ha figyelmesen elolvastátok, akkor rájöttök hogy mért is kellett ezt megtennem. Elhihetitek, hogy nem azért tettem meg mert nem szerettem volna a picit... nagyon is szerettem volna, de nem akartam neki olyan életet, ahol nem kaphat meg mindent tőlem.

  További történetek


Forgasd a tollad, írd ki magadból! Ez a Te oldalad! Küldd el nekünk írásodat, és szerkesztőink rövid átfutás után megjelentetik írásod! Miért is jó ez neked? Megoszthatod a világgal, barátokkal, ismerősökkel és másokkal gondolataidat és véleményedet a világról, egészségről, egészséges életről. Te hogyan képzeled el az életedet? Te hogyan tudnál segíteni másokon, hogy jobban és egészségesebben érezzék magukat a bőrükben? Most rajtad a sor! Ragadj billentyűzetet és gépelj!