/ A Te történeted / A kapunyitási krízisről
  2011-06-07
Közzétéve

A kapunyitási krízisről

Azzal kezdeném, hogy ált. suli 6. óta nem nagyon van elképzelésem, hogy mihez kéne igazán kezdenem az életemmel. Ennek egyik oka a mérhetetlen lustaságom.

Tizenhét éves korom körül jöttem rá, hogy nem tanultam meg tanulni. Ez lehet, hogy hülyén hangzik, de szerintem nem én vagyok ezzel az egyedüli ember, és ez egy létező dolog. Mivel a tanulás kilőve, ezért az órán hallottakból éltem. A mai napig nem tudom, hogy sikerült, de befejeztem a négy évem közepes átlaggal. Akkor határoztam el magam, hogy a semmiből kell valamit csinálnom. Ezért amikor a középiskolai érettségi után a szakmai vizsgám másodszorra sem sikerült, átmentem egy másik suli érettségi utáni képzésére, ami ugyan 2+1 éves, de egyszerűbbnek tűnt. A két év utáni szakmunkásvizsgán rájöttem, hogy a technikusira esélytelen vagyok. Ha a tanulás kilőve, jöhet valami meló, gondoltam.

Persze a frissen megszerzett szakmámmal nem tudtam elhelyezkedni. Mi a sz...t csináljak? Egy átmulatott nap után, koalázás közben a haverokkal arról beszéltünk, hogy jó, hogy bulizunk, meg minden, de mihez kezdjünk az életben? Mihez van kedvünk? Semmihez. Majd lesz valahogy - mondtuk. Ez kb. négy-öt éve lehetett a húszas éveink legelején. Azóta többen is olyan munkahelyen dolgoznak, amit utálnak, van, aki már több mint hat éve jár főiskolára, és utálja, meg persze olyan szakon, amivel nagyon nehéz elhelyezkedni. A gyár ahol pár éve dolgoztam, alkalmazott diákmunkásokat is. Amikor velük beszélgettem, rájöttem, hogy ők sem tudják még, mi lesz velük. Halasztott félévek, felhalmozott diákhitel, csóró szülők és így tovább. Az udvaron dohányzó diákok távolba révedő tekintete ugyan olyan volt, mint az ötvenes éveit taposó kocsmabútor segédmunkásoknak.  Kilátástalanság, tanácstalanság. Mihez kezdjen egy diák, akinek kiszúrják a szemét 23E forinttal, pedig majdnem annyit dolgozik, mint aki a minimálbérért húzza az igát.

Aki pedig kapott munkát? Lett pénze, igen. Vett autót, laptopot, hifit. De még mindig fogalma sincs, hogy hogyan kéne továbblépnie. A fizetés családalapításhoz kevés, a munka pedig közel sem biztos, hogy egy év multán is meglesz. A kapuzárási pániknál az üzletemberek sportkocsit vesznek, fiatal nőkkel múlatják az időt. Tudom, ez egy sztereotípia, de akkor is. Az üres zsebű hazánk fia/lánya egy papírral a kezében mit tehet az előtte tornyosuló nagybetűs élettel? Talán habozik. Próbál tiszta fejjel gondolkodni. Készít egy tervet, hogy hogyan küzd meg vele. Lehet, hogy neki is rugaszkodik, de mindenki ismer olyan embert, aki a mélybe hullott. Ilyenkor persze visszakapaszkodunk, megpróbáljuk még egyszer. Ez a folyamat van, hogy évekbe telik. De ez egy ilyen bicikli, mondják a "nagyok". Lehet. Okolhatjuk érte az államot, a vezetőket, a globalizációt, a médiát, vagy akit akarunk, de változik ettől bármi is? Nem hinném. Marad az újbóli nekifutás, és/vagy az amerikaiak nemzeti mottója: "In God We Trust ", azaz Istenben bízunk. Van kiút?

  Kapcsolódó cikk


 

  További történetek


Forgasd a tollad, írd ki magadból! Ez a Te oldalad! Küldd el nekünk írásodat, és szerkesztőink rövid átfutás után megjelentetik írásod! Miért is jó ez neked? Megoszthatod a világgal, barátokkal, ismerősökkel és másokkal gondolataidat és véleményedet a világról, egészségről, egészséges életről. Te hogyan képzeled el az életedet? Te hogyan tudnál segíteni másokon, hogy jobban és egészségesebben érezzék magukat a bőrükben? Most rajtad a sor! Ragadj billentyűzetet és gépelj!