Amikor az ételed az életed
Egyébként, ha jobban belegondolok, ez a betegségem akkor kezdődött, amikor az anyám büntetésképpen vacsora nélkül küldött aludni. Nagyon bántott, hogy elveszi tőlem az egyetlen dolgot, amit én irányíthatok – eldöntöttem, hogy ezt még visszakapja.
Már 10 éves koromban is a helyi fiúk poénjainak a céltáblája voltam, mindig nevettek azon, hogy milyen kis pufók vagyok. Szégyelltem magamat, és dühös voltam azért, hogy így nézek ki. Elkezdtem mérni magamat minden nap, és a számláló csak nőtt és nőtt. Nap, mint nap sírtam emiatt, és a bánatomat az evéssel vezettem le. Meg sem fordult a fejemben, hogy ebből még problémáim lesznek…
Na és az iskola?
Az iskola maga volt a pokol számomra. Hiába táncoltam vagy lógtam a menő lányokkal, ugyanolyan csúnyának éreztem magamat. Ráadásul a tánctanárom is közölte, hogy nem indulhatok többet bemutatókon vagy versenyeken, hacsak nem fogyok le gyorsan. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Az étel volt a legjobb barátom, nem tudtam róla lemondani.
A középiskolában változóak voltak az érzéseim a súlyom miatt. Néha nem is gondoltam rá, máskor hisztérikusan zokogtam miatta. Túlsúlyos voltam, ezt tudtam is, de lusta voltam, és maga a gondolat is elborzasztott, hogy esetleg futnom vagy diétáznom kéne. Még mindig szerettem volna táncolni, de egy csapatba sem kerülhettem be a súlyom miatt. Ez fájt, a legjobban. Tudtam, hogy KIVÁLÓ táncos vagyok, de a testem és az érzéseim akadályoztak abban, hogy azt csináljam, amit szeretnék.
Bulémiás korszak
Bulémiás lettem. Egy barátom sem tudta a titkomat, vagy azt, hogy hogyan érzem magamat kaja közelében. Amikor elkezdtem az egyetemet, az étkezési rendellenességem még mindig tartott. Sőt, mondhatni ott indult be egészen. Láttam, hogy a körülöttem lévő lányok mind véknyabbak, mint én, és ettől nagyon ideges lettem. Nem a legvéknyabb ember akartam lenni, egyszerűen csak vékony akartam lenni.
34-es méretet akartam. Elkezdtem ilyen méretű ruhákat venni a boltokban, majd kiaggatam őket a szekrényemre. Nagy álmom volt, ha valamikor viselhessem azokat. Mindig arra gondoltam, hogy egyszer ezeket a nagyszerű rucikat fogom hordani. Elkezdtem egyedül enni, vagy ha a barátaimmal voltam eldugtam a kajáimat. Az ételek, és a vágy, hogy vékony legyek elkezdték uralni az életemet. Egyik önhánytatás után észrevettem, hogy a WC-ben vér van – ettől nagyon megijedtem.
Úgy döntöttem, hogy segítséget kérek egy szakembertől. Az első néhány találkozásnál beszélgettünk a családomról, gyerekkoromról. Ahogy felidéztem, újra átéltem a szenvedést, az erőszakot, az elhanyagoltságot. Elkezdtem a dolgokat egészen új fényben látni. Rájöttem, hogy az étkezési problémáim még gyerekkoromban kezdődtek. Ha egyedül voltam, magányomban a kajához menekültem. Ez megnyugtatott és segített abban, hogy ne gondoljak az életemre.
A pszichológus segített
Öthónapnyi kezelés, terápia után úgy gondoltuk, hogy meggyógyultam, nem lesz bajom. Tévedtünk. A gondjaim és az evészavaraim rosszabbá váltak, mint valaha. A barátaim is felfigyeltek erre, a szüleim a szobámban bizonyítékokat találtak, végül már a lelkész is tudta, hogy mi van velem. Nem tudtam tovább titkolni az egészet. Szerettem volna, de nem sikerült.
Szerencsére az egyik barátomnak is hasonló múltja volt, így elvitt egy „nemi erőszak és egyéb problémák” válság-központba. Itt segítettek, tanácsot adtak, sok hasonló helyzetben szenvedő embert ismerhettem meg. Az ő segítségükkel vészeltem át ezt az időszakot, illetve a jó barátokkal, akik mindig mellettem álltak.
Annak ellenére, hogy mindaz, ami történet velem nem csak az én hibám, úgy érzem, hogy jobb és erősebb ember lettem. Átvészeltem, és most már én adok tanácsokat másoknak az ilyen problémáira. A táplálkozási zavarokat igen nehéz kezelni, csak azt tanácsolom mindenkinek, aki ilyenben szenved, hogy kérjen segítséget valakitől, és legyen erős!
Még több történet 
